A népies hitvilág szerint a vámpírok félig ember, félig túlvilági lények. Ezek a lények, csak úgy maradhatnak meg a világunkban, ha emberi vérrel táplálkoznak. A vér köti ide őket. Ezek az átmeneti lények, már a régi ó-időkben született mítoszokban is felbukkannak, igaz ott inkább holmi szörnyetegekre hasonlítanak, mint emberre. 
Ezeket a szörnyetegeket megtalálhatjuk az ókori egyiptomi, görög, föníciai legendákban is. 

Ezen szörnyetegeket a római –és görög hitvilágon keresztül a kora-középkori keresztény világ is átvette. 

A középkori népi hitvilág szerint a szörnyetegeket három fő csoportra lehetne elkülöníteni. 
- A nyilvánvalóan túlvilági, testetlen lények alkotják az első csoportot. 
- A második csoportban azok a túlvilági lények kerülhetnek, akik testi valójukban képesek átjönni a világunkra. 
- Az olyan evilági szörnyetegek alkotják a harmadik csoportot, akik emberi alakjukat voltak képesek levedleni és valamilyen meghatározott szörnyeteggé átváltozni. Ebbe a csoportba tartoznak jelen értekezés alanyai a vámpírok is.

A Vámpírmítoszok eredete három különböző gyökérzettel rendelkezik, melyek visszanyúlnak az elfeledett korokig. 

Az egyik ilyen eredete a mítosznak, a nyilvánvalóan számos helyen létező halottkultuszból ered. A népi hitvilág szerint ugyanis, egyes holtak képesek visszatérni a sírjukból, hogy elintézetlen ügyeiket véghezvigyék, figyelemmel kísérjék szeretteiket, bosszút álljanak elveszejtőiken. Mivel a halállal –e kultuszok szerint – a test és a lélek különválik, kezdetekben a visszaéréseket elsősorban szellemei –test nélküli – formában képzelték el. Ezek a történetek lettek az alapjai a későbbi lidérc és démonhistóriáknak. Ám később elterjedt az a hiedelem is, hogy néhány holt képes testileg is kikelni sírjából, hogy kísértsen. 
A vámpírokról az a képzet alakult ki, hogy nem képesek a halálra, illetve nem teljesen képesek meghalni. Ezért szellemük a testükben ragad, így testükkel együtt képesek kísérteni, visszajárni az emberek világába. E lények kárhozott élete kizárólag azon múlik, hogy képesek-e elegendő vért kiszívni áldozataikból. 

A Vámpírok eredetének ugyancsak jelentő része táplálkozik a vér-mítoszából, mely szinte egyidős az emberiséggel. 
A vér maga az élet. Az élet eszenciája. Ez a gondolat még ma is elevenen él számos törzsi közösség szintjén élő embercsoportnak. – Ezen hitvilág szerint, ha ellenségük vérért elfogyasztják, azzal saját életüket hosszabbítják meg. 
Ezen felül ott vannak a vérrel való bekenéshez tartozó ősi felruházó szertartások, és a vérben fürdés legendája is, melyek szintén hosszú életet és természetfeletti hatalmat ígértek. 
E legendákban az emberek vérét elvevő fenevadak és szörnyetegek mágikus erőre tettek szert az emberek vére által. Így egy idő után e szörnyetegek képessé válnak emberi alakot ölteni, vagy más állatokká, például vérszívó denevérekké átváltozni. 

A vámpírmítoszok harmadik forrása a sötétségben rejlő ősi félelem, mely az ember sajátja. Már az ókorban is szemben állt a fény és a sötétség. A fény az élet forrásaként, míg a sötétség a halál kútjaként tűnik fel, élesen szembeállva egymással. A Túlvilágot is sötétség uralja, így a túlvilági lelkek a sötétségben érzik otthon magukat. 
Aztán a középkorban a sötétség helyzete tovább romlott, hiszen akkor már egyenesen a sátán birodalmává változott a népi hitvilágban. Így a démonok, boszorkányok, lidércek és démonok kizárólag éjszaka űzték sötét praktikáikat a sátán felügyelete mellett. Ehhez kapcsolódtak hozzá a későbbekében a Holdhoz kötött természetfeletti jelenségek és gonosz erők működése, valamint az éjfélnek, mint a kísértetek és boszorkányok órájának kialakulása. Így az is egyértelmű, hogy a vérfarkasok is éjfélkor teliholdnál változnak szörnyeteggé, és a vámpírok is ekkor kelnek ki a sírjukból, hogy szüzek vérére vadászva nekivágjanak az éjszakának. 
Áldozataik általában fiatal védtelen nők, akiket külső jegyeik alapján választ ki.

A fent felsorolt három eredet összemosásával alakult ki a balkáni illetőleg szláv népek vámpírmítosza, amely aztán meghódítja egész Európát. Milyen is a klasszikus vámpír:

A sírból visszatért személy, akinek hosszú hegyes szemfogai vannak, és hipnotikus erővel rendelkezik. A vámpír kéjes sóvárgást érez a védtelen és ugyankor gyönyörű fiatal nők vérére. Áldozatait nem egyetlen aktussal veszi birtokba, hanem fokozatosan jár az elbűvölt fehérszemélyhez, hogy éjszakai légyottjukat vérrel pecsételje meg. A szerencsétlen áldozatnak a vérért a nyakán keresztül szívja ki, egészen addig folytatva kéjes és sátáni aktusukat, míg áldozata végleg elgyengül és meghal. 
Mint látható, itt a hiedelem már nem csak a létfenntartás célját tulajdonítja a vámpírnak, hanem egyfajta szexuális tevékenységet is kölcsönöz neki. Azonban ez a hiedelem nem a balkáni népek hitvilágában található meg egyedül. Hiszen az ókori római mitológia titokzatos alakja a Lámia is eme szokás rabja. A Lámiák, avagy gonosz varázserővel rendelkező tündérek, démonikus erejű szeretők voltak, akik szolgáltatásaikért cserébe a nők vérért kérték el a buja együttlét után. 

A szláv vámpír is hasonló. Nem testi erejével, hanem varázserejével volt képes felülkerekedni az áldozatain. A Vámpíroknak dús összenőtt szemöldökük volt, mely segítségével képesek voltak hipnotizálni áldozataikat. Ezen tények miatt a Vámpírság gyanújába keveredhetett az összenőtt szemöldökű ember, így ha az ilyen személy elhunyt, gyakran elégették a testét, nehogy visszatérjen a sírból. Ugyanez a hiedelem terjedt el a vörös hajú emberekről is, kiknek általában a fejét vágták le és egy másik, a testtől távol lévő gödörbe hantoltak el, hogy ha mégis feltámadna, fej nélkül ne tudjon táplálkozni. 
Mint látszik a szláv vámpír nem olyan szörnyeteg, mint a ma ismert vámpír alak, hanem inkább egy kéjsóvár nyughatatlan lélek, akitől leginkább a lányokat kellett óvniuk az embereknek. 

A Román hitvilág vámpírjainak eredete a kereszténység görög-keletei egyházának tanaiban keresendő. Ugyanis az egyház szerint, aki úgy hal meg, hogy előtte egyházi átokkal sújtották, és kitagadták az egyház kebeléről, az nem találhat nyugalmat a sírban. Ezek az emberek addig fognak élet és halál mezsgyéjén járni, míg az egyház meg nem enyhül és feloldja a rájuk kirótt átkot. 
Ezeket a személyeket a román hitvilág Moroi –nak nevezte.
Ezt a hiedelmet párosították egy ősi román legendával, mely a halál-madárról szól, aki egy olyan démonikus lény, aki éjszaka érkezik és az emberek vérén és húsán él. Ezt a titokzatos madarat a román legendák Strigoi –nak nevezik.
A Moroi-nak és a Strigoi-nak az összemosásából keletkezett a „klasszikus” román vámpír, ki a sátán követe és harapásával a vámpírfertőzést terjeszti az emberek között. 
Ezeket a vámpírokat a vér és a sötétség tartja életben. Halhatatlanok, akik természetfeletti erővel és igéző képességekkel rendelkeznek. 
Gyakorlatilag ebbe a kategóriába tartozott eredetileg Dracula gróf is, noha az idő múlásával átvette a szláv vámpírok bizonyos vonásait és a XIX. Századi romantikus rémtörténetek kliséit is. 

A Vámpírok által látogatott területeken komoly igény merült fel az emberek körében a megfelelő védelem kialakítása a vámpírokkal szemben. 
A Balkáni népek körében az a hiedelem alakult ki, hogy a vámpírok félnek a fokhagymától. Ezért lakhelyük ajtajához és ablakaihoz fokhagyma füzéreket helyeztek. Sőt, egyes településeken, -ahol több vámpír is kószált – egyenesen a falakat is bedöngölték a fokhagymával. Akárcsak a ruháikat és bőrüket. Különös tekintettel a nyakukra. Emellé meglehetősen sok fokhagymát fogyasztottak
Ismeretlen embert csakis úgy vendégeltek meg a házukba, ha az illető elmajszolt egy gerezd fokhagymát előételnek. Aki ezt nem fogadta el, az már a vámpírság gyanújába keveredett. 

Másik hatásos védekezés a keresztény szimbólumok felmutatása. Hiszen a vámpírok, mint a sátán gyermekei irtóznak a szentség minden megnyilvánulásától. Ezrért a feszület, illetve a szenteltvíz mérhetetlen iszonyatot támaszt bennük. Ugyancsak hatásos védekezésként tartották számon Jézus vagy Szűz Mária nevének skandálását. 

Ugyancsak visszatartó erő lehetet a vámpírok számára a tűz is. Mivel a tűz képes volt elpusztítani testüket, így azt nem állhatták, igaz különösebb iszonyatot sem éreztek a tűz jelenlétében. 
A vámpír elpusztításának leghatásosabb módja az volt, ha szívébe fakarót ütöttek. Az így megölt vámpírt aztán lefejezték és szükség esetén el is égették. Ugyanezt a metódust használták a házban és annak környékén megjelenő denevérek kapcsán is, akiket a vámpír csatlósainak, rokonainak, vagy netán magának a vámpírnak hittek. 

Nagyon fontos dolog volt ugyanakkor a vámpír felismerése és kiismerése.
Egy idegennek sok próbát ki kellett állni, ahogy bebizonyítsa, hogy nem vámpír. Az egyik ilyen könnyen végrehajtható teszt az evés volt. Hiszen a vámpírok, mint az közismert nem tudnak ételt magukhoz venni. Ennek a durvább formája a már említett fokhagyma fogyasztás, amely teljes lelepleződést garantált. 
Továbbá az is elterjedt hiedelem volt, hogy a vámpír csak abba a házba képes belépni, ahova behívták. Így, az idegent roppant kevés esetben látták hívták be a házba, az ügyes bajos dolgokat az emberek odakint végezték, és csakis jó ismerőseiket voltak hajlandóak a portájukra engedni. 
Szintén elterjed volt az olyan elképzelés is, hogy a vámpír nem képes átkelni a hidakon, illetve a folyók felett. Így akik egy szigetre tudtak költözni, azok már eleve védettséget élvezetek a vámpírral szemben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.