Külsőleg: kis fantáziával mindenki el tud képzelni egy óriási, denevérszárnyú, pikkelyes, tűzokádó sárkányt, ahogy a mesékbem, legendákban hallottuk. Van óriáskígyószerű, gyíkhoz hasonló, sőt krokodil formájú is.
Szinte minden mitológiában jelen van, pusztulás erőit szimbolizálja. Egyesíti magában az alvilági kígyó és az égi madár, a sötétség és a fény, a föld és az ég jegyeit, mivel pikkelyes teste és szárnyai vannak. A lángokádó sárkány a tûzzel és a nappal is kapcsolatban áll, de a teremtés Õs vize és a pusztulás vízözöne egyaránt eleme. Mitológiáról mitológiára alakja eltolódhat a “jó” vagy a “rossz” irányba.
Általános megjegyzések és élettan
A sárkány (Drago drago) állandó testhõmérsékletû állat vagyis melegvérû teremtmény, aki belsõleg tudja ellenõrizni testhõmérsékletét. Ez a tulajdonsága képessé teszi arra, hogy igen kiterjedt életterén belül képes legyen elviselni különféle éghajlatokat, s hogy az év minden szakában éjjel is, nappal is aktív tudjon maradni; a hüllõktõl eltérõen nem függ a nap melegétõl. A sárkánynak rendszerint van szárnya, a csontjai pedig üregesek, ezáltal könnyebbek. Léteznek a távoli múltból itt maradt sárkányok, akiknek rövid lábuk van, és hiányzik a szárnyuk. Ezek a ritka túlélõk intelligensek, meglehetõsen agresszívek, és egyetlen fajhoz tartoznak, amelyet a "mélység férgei"-nek neveznek, és amely faj a kihalás szélén áll. Ezek az állatok nagyon sokáig élnek. Vannak feljegyzések olyan sárkányokról, amelyek ötszáz, sõt ezer évet éltek, de olyan sárkányról nem tudunk, amelyik végelgyengülésben múlt volna ki. Sokkal inkább balesetnek, betegségnek vagy kérlelhetetlen ellenségének, az Embernek köszönhetõen pusztul el.
Hajlamosak a betegségre, és a legalattomosabb kórok családonként változhatnak. A tûzsárkány esetében a legveszélyesebb betegség a "pikkelyrozsda", ami végzetes is lehet. A "Seline dementai" a földi sárkányok között a leggyakoribb, míg az akut gyomorhurut non virginae fõképpen a vízi sárkányokat támadja meg, akiknek igen érzékeny gyomruk van.
Hatalmas ereje ellenére a sárkány idõvel veszít agilitásából, s könnyen áldozatául esik egy magányos, ám kegyetlen sárkánygyilkosnak, a páncélos Ichneumon-nak. Ez a mocsárlakó - amit Plinius az A természet históriája címû mûvében mint órsó formájú sárlakót ír le, s aminek testét kemény páncéllapok fedik - a sárkányok halálos ellensége.
Egyesek szerint az agyagkatonák csak arra várnak, hogy császáruk felébredjen és felélessze őket, majd mindhalálig harcoljanak mellette, de nézzük a tényeket:
Az agyaghadsereg az első kínai császár, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) sírhelyét védő agyagkatonák, lovak, kocsik és zenészek elnevezése. Az ókori Xian (Hszien) város közelében, Shaanxi (Sanhszi)tartományban, a Lintong (Lintung) megyében található Lishan (Lisan) hegységben található szobrokat helyi földművesek kútásás során fedezték fel 1974 márciusában, négy méteres mélységben. A figurák magassága 184-197 centiméter között változik, attól függően, hogy milyen szerepet töltöttek be a hadseregben, a legmagasabbak a tábornokok. Az alakok között vannak katonák, parasztok, lovak, hivatalnokok, akrobaták, lány-szobrok, erőművészek és zenészek. A jelenlegi becslések szerint a 3 nagy egységre tagolódó árok- és gödörrendszerben körülbelül 8000 katona, 130 harci szekér 520 lóval, illetve 150 lovas található – többségük még mindig a föld alatt van betemetve.
Az építkezés
A terrakotta figurákat állami munkások és helyi mesteremberek készítették. A fejek, karok, lábak és a törzs külön készültek el, és a végén rakták őket össze. A tanulmányok azt mutatják, hogy nyolcféle fejmintát használtak, és utána agyaggal egyedire formázták az arcokat Különféle arckifejezéseket is formáltak nekik. Úgy tartják, hogy a katonák lábait hasonló módon készítették, mint abban a korban a terrakotta szennyvíz csatornákat. Ez azt jelenti, hogy szinte futószalagszerűen lehetett a katonák lábait elkészíteni. Tehát több kisebb részt kiégettek és úgy rakták össze, nem pedig kiformázták az egészet, és úgy égették ki. Azok a cégek, akik csempéket és más mindennapi használati tárgyakat gyártottak, utasítást kaptak ezeknek a katonáknak az elkészítésére. Abban az időben minden műhelynek bele kellett vésnie a saját védjegyét a minőség-ellenőrzés miatt. Ez lehetővé tette a mai történészeknek, hogy kiderítsék, kik készítették őket.
A figurák elkészültek pontos katonai alakzatban lettek elhelyezve az árkokban, rangjuk alapján. Az agyaghadsereg figurái életnagyságú és élethű szobrok. Magasságban, egyenruhában és hajviseletben rangtól függően eltérnek. A színes lakkborítás, egyedi arcmegformálás, a valódi fegyverek és vértek segítségével lettek élethűek. A fegyvereket nem sokkal az elkészültük után ellopták, a festésük pedig megkopott. Ugyanakkor a létezésük tanúsítja a befektetett munka mennyiségét és az alkotóik tehetségét. Tanúsítja a császár hatalmát és erejét is, amelyek lehetővé tették egy ilyen hatalmas munka elrendelését.
Jellegzetessége a szobroknak, hogy valamennyien fegyvert tartanak a kezükben, de egyetlen egy pajzsos vagy sisakos katona sincsen, pedig a császár seregében használták ezeket az eszközöket. Megtalálhatók a lándzsások, alabárdosok, baltások, kardosok és íjászok is. Az íjászok ezidőben már számszeríjat is használtak.
Az árkok
Négy árkot tartanak számon, amelyek kb. 1,5 kilométer hosszúságúak a keleti dombon és kb. 5 méter mélyek. Ezek a sírhely falain kívül helyezkednek el, mintegy a sírt védve a keleti leigázott államok ellen. Az árok falai döngölt földből készültek.
A 230 méter hosszúságú első árok tartalmazza a 6000 katonából álló fő hadsereget. 11 folyosója van, ezek közül egyesek 3 méter szélesek, téglákkal vannak kirakva és hatalmas gerendákkal megtámasztott mennyezettel vannak megerősítve. Ez a kialakítás hasonló, mint amit a nemesek sírboltjaiban és a paloták előcsarnokaiban használtak. A fa-mennyezetet náddal és agyaggal vonták be a vízhatlanság miatt, azután még földdel is leborították, így 115 méteres dombként magasodik a felszín fölé. A halmot fűvel és fával borítottak be.
A második árokban lovassági és gyalogos csapatok találhatóak, valamint harci szekerek, amik mintegy katonai őrséget állnak. Itt körülbelül 1500 katona szobrát találták.
A harmadik árokban a vezérállás található, 68 szoborral, magasrendű tisztekkel és egy harci szekérrel.
A negyedik árok üres, valószínűleg nem fejezték be az építői.
A hadsereg "pusztulása"
A terrakotta hadsereget védő faboltozatot egy tűz elpusztította, amire bizonyítékok is vannak. Sima Qian (Szema Csien) történetíró azt írja róla, hogy a tűz az uralkodó halála utáni években, egy felkelés alkalmával tört ki, amit Xiang Zu (Hsziang Cu)hadvezér vezetett. A sereg kifosztotta a sírhelyet, és felgyújtották a nekropoliszt. A tűz a hiedelem szerint 3 hónapon át tartott. Emiatt csak egy szobor maradt épen, egy térdelő íjászé. A tűz ellenére, a cseréphadsereg maradványainak nagy része túlélte a pusztító tüzet, amire a leégett fa-szerkezet emlékeztet.
1999-ben jelent meg az a hír, hogy a hadsereget 9 különféle penész támadta meg, aminek oka a megemelkedett hőmérséklet, a páratartalom és a turisták lehelete okoz. Ezen kívül a South China Morning Post híradása szerint az agyagszobrok a levegő hatására elszürkültek, és félő, hogy a karjaik, orruk, hajviseletük is leeshetnek. A hatóságok cáfolták az ilyen jellegű híreket. A Daily Planet TV-sorozat bemutatta, hogy kínai tudósok kormot találtak a szobrok felszínén, amiből arra következtettek, hogy a hadsereg állapotának romlását a növények égése során keletkezett szén okozza.
A szakirodalom homonculusoknak nevezi azokat a valamilyen lelketlen anyagból teremtett lényeket, amelyek azért készültek, hogy alkotójukat szolgálják.
Ezeknek a műlényeknek a legendaköre nemcsak igen ősi, hanem rendkívül széles körű is. Különösen azok a borzongató legendák váltak népszerűvé, amelyek során ezek a lények teremtőjük szándéka ellenére önállósítják magukat, és szörnyű rémtetteket hajtanak végre. A homonculus kifejezést a német származású orvos, filozófus és alkimista Paracelsus (1493-1541) használta először. Az ő nevéhez szokás kapcsolni az orvosi kémia tudományának létrehozását és megalapozását is. A Paracelsus által leírt homonculus egy, az alkímia révén lombikban létrehozható és ott élő teremtett lény volt.
A vérből és agyagból történő emberteremtés mítosza egészen az ókori Mezopotámiáig nyúlik vissza. Az itt keletkezett legkorábbi sumér legendák szerint Enki, a föld ura teremtett meg agyagból egy embert, hogy dolgozzék az istenek helyett. Később ugyancsak agyagból alkotott még két nem nélküli lényt, Kurgarrut és Kalaturrut, rájuk bízva az "élet vizét" és az "élet ételét". Leküldte őket az alvilágba, ahol az élet vizével és az élet ételével sikerült nekik feltámasztaniuk Innint, a termékenység istennőjét. Ezek a nem nélküli lények tekinthetők a gólemek előképeinek. A Mezopotámia déli részén kialakult sumér városállamokat a Kr. e. II. évezred során egy velük rokon nép, a Mezopotámia középső területein megtelepedett akkádok hódították meg, és létrehozták az Óbabiloni Birodalmat. Ezek a történelmi események a mítoszokban a régi és új istenek közötti harc formájában öltöttek testet. A sumér eredetű Tiámat istennő fia és hadvezére, Kingu a régi és új istenek harcában a régiek szörnyekből álló seregét vezette Éa, a föld és földi vizek akkád eredetű istene ellen. Éa megrémült Tiámat istennő szörnyszülött sarjadékaitól, és elmenekült, ám ekkor fia, Martluk állt az új istenek seregének élére, és sikerült legyőznie, aztán megölnie Kingut. Ezt követően Marduk Kingu vérét agyaggal összekeverve megalkotta az első embert, hogy szolgáljon az isteneknek. Ennek a Marduknak, a tavaszi nap megtestesítőjének négy szeme és négy füle van, torkából lángnyelvek csapnak ki, keze és lába akkora, mint az óriásoké. A régi istenek legyőzéséért az új istenek ötven címet szavaztak meg neki hálából, többek között a "Nagy harcos" és az "Élet ura" is lett. A mezopotámiai legendák évszázadokon keresztül éltek tovább különböző változatokban a keleti misztériumvallások tanításaiban, és a Közel-Kelet népei, így a Kánaánban megtelepedett zsidóság is átvette ezeknek a legendáknak néhány elemét, továbbhagyományozva azokat a középkor világára.
A Gólem szó héberül anyagtalan anyagot jelent. A kabbalizmus, vagyis a misztikus zsidó vallásbölcselet számos olyan történetet jegyzett fel, amely arról szól, hogy nagy mesterek, híres rabbik állítólag értettek ahhoz, miként kell robotszerű szolgákat emberi vérrel kevert agyagból a teremtés szava által előállítani. A kabbala szó hagyományt jelent. A zsidó vallásban a XIII. századtól kezdve ezzel a kifejezéssel különböztették meg a titkos hagyományokat az írásbeli hagyományoktól. A kabbalizmus szerint az írott törvényekhez mindenki hozzáférhet, ezeket elolvashatja, a kabbala azonban titkos, ezért csak a kiválasztottak részére van fenntartva. A kabbala és az írott törvények közötti másik jelentős különbség abból fakad, hogy míg a törvények Isten akaratát testesítik meg, addig a kabbala Isten lényébe enged bepillantani. A kabbala tanításainak alapjai ugyanakkor a bibliában, a talmudban és az alexandriai Philón műveiben gyökereznek. A kabbala misztikus világában a biblia egyes szavai, kifejezései mögött mélyebb, titkos értelem rejtőzik. Ebből fakadóan a kabbala leglényegesebb eleme egy olyan számmisztika, amely azt állítja, hogy a biblia egyes kifejezései nemcsak szavak, hanem számok is, ezeknek a számoknak a végösszege pedig szavakat alkot. A szavak és a számok összefüggéseinek megfejtésével a kabbala a biblia új magyarázatának sajátos módszerét alakította ki. A gematria például a betűket számokkal helyettesítő, majd a számokból megint egyenértékű betűket, szavakat és mondatokat kieszelő módszer. A notrikon eljárásának az a lényege, hogy a biblia egyes szavait rövidítésként értelmezi, ezért ezeket új szavakká bővíti ki. Így például a Gan Eden (Éden kertje) név a notrikon szerint a gúph (test), a néphes (lélek), ezem (csontváz), daath (tudás) és a nezach (öröklét) szavak kezdőbetűiből áll, ezért az a titkos jelentése, hogy az Isten az embert halandó testből és halhatatlan lélekből teremtette, és a test feltámadásának reménységével ruházta fel. A temura eljárása a betűáttétel, a zerúf pedig a betűcserék alkalmazásának módszere. A kabbala tanításait először a VIII. századból származó Sepher Jezira (A teremtés könyve), majd a XIII. században a mai Spanyolország területén élt Mose ben Semtob de Leon Zohar (A fény könyve) című műve foglalta össze. Ez utóbbi könyv a világ teremtésének kérdései mellett bepillantást enged a jóslás tudományának titkaiba, leírja, hogy a lelkek miként élnek a paradicsomban és a pokolban, de van egy olyan része is, amely a lélekvándorlással és a pokoli büntetésekkel foglakozik.
A kabbalizmus legnagyobb középkori mesterei közé tartozott az az Eleazár rabbi, aki egyik munkájában a titkos istennév hatékonyságáról értekezett. Személyét többen azonosítják egyébként a Raziel angyalnak tulajdonított könyv szerzőjével. Egy zsidó legenda szerint a Lengyelországban élt chelmi Elijah rabbi a XVI. században készített egy gólemet, amelynek homlokára felírta az Isten titkos nevét. Góleme azonban akarata ellenére egyre nagyobbra nőtt, és egyre félelmetesebbé vált, ezért úgy pusztította végül el, hogy az emeth (igazság) szóból törölte az aleph betűt. E betű kivonásával a Gólem homlokán a meth (halott) szó maradt, és ez porrá zúzta a szörnyet. Gólem-teremtésben a legismertebb azonban mégsem ő, hanem a Prágában élt mester, Jehuda Löw ben Besalel rabbi volt. Elijah rabbihoz hasonlóan szintén saját kezűleg volt kénytelen elpusztítani hatalmassá nőtt teremtményét, miután az megszentségtelenítette a szombatot. Löw rabbi az eredeti hagyomány szerint mélyen elszomorodott azon, hogy a kemény munka és a szegénység mellett hittestvéreit még a gyűlölet és az üldöztetés is sújtja. Sokáig töprengett éppen ezért azon, hogy miként tudna népén segíteni. Egyszer azután eszébe jutott egy gyermekkorában hallott történet egy vérből és agyagból formált ember alakú teremtményről, a Gólemről, amely képes teljesíteni gazdája minden parancsát. A rabbi hosszú kutakodás után a kabbalában ráakadt az agyagszolga megteremtésének titkára, és a Moldva-folyó partjáról származó agyagból el is készítette a Gólemet. A Gólem nappal aludt, éjszaka viszont minden olyan munkát elvégzett, amivel gazdája megbízta. Mivel Löw rabbi azt szerette volna, ha Gólem minél jobban hasonlítana az emberekre, ezért megtanította olvasni. Gólem a könyvekből megismerte az emberek életét, és egyre elégedetlenebb lett a saját sorsával. Most már nem akart mindig csak dolgozni, hanem játszani és szórakozni is vágyott, ezért egy nap kiszökött a rabbi házából. Az emberek azonban meglátva őt, félelmükben menekülni kezdtek előle, amin a Gólem annyira feldühödött, hogy törni és zúzni kezdett mindent maga körül. Az emberek végül összefogtak ellene és üldözőbe vették, ám a Gólemnek sikerült elmenekülnie előlük, és attól a naptól fogva senki sem látta. A prágai Löw rabbi történetét a későbbiek során sokan és sokféleképpen megörökítették. Talán a leghíresebb feldolgozása Isaac bashevis Singer jiddis-amerikai író 1969-ben megjelent Gólem című kisregényéhez kapcsolódik. E történetben Löw rabbi, aki II. Rudolf császár, cseh és magyar király (1576-1608) uralkodása idején élt Prágában, közösségének megmentése érdekében alkotja meg a kabbala segítségével a gólemet. A prágai zsidó közösséget ugyanis nagy veszély fenyegeti, mert egy züllött és mindenre kész nemes úr vérvádeljárást kezdeményez ellenük a Peszach-ünnep idején. Löw rabbi mágia segítségével megteremti agyagból gólemét, ezt az együgyű, parancsra cselekvő óriást, amelynek a József nevet adja. Józsefnek sikerül megtalálnia az eltűntnek vélt óriást, ezzel pedig megcáfolnia a vérvádat. József, a különös teremtmény azonban nem képes beilleszkedni a hétköznapi életbe, hiszen önállóan nem tud gondolkodni, ezért akaratlanul egyre veszélyesebbé válik a közösség számára. Löw rabbi így végül nem tehet mást, minthogy elpusztítja az őket korábban megmentő gólemet. A XVI-XVII. században keletkezett Gólem-mítoszok egy alapvetően jó szándékú, vagy jó szándékkal létrehozott teremtményt állítanak elénk, amely lélek és emberi érzelmek híján nem képes beilleszkedni az őt körülvevő világba, ezért akaratán kívül egyre több bajt okoz, fenyegetővé és időnként pusztítóvá válik. A misztikumra és az érzelmekre fogékony romantika korában a gólemről alkotott kép visszájára fordul, és életidegen lényből a mágikus gonoszság egyik példája lett. Innen már igen rövid út kellett csak ahhoz, hogy a XX. századra a gólemeket a horror világába helyezzék. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a XIX. század végének antiszemitizmusa kialakított egy olyan, a kabbalizmust súlyosan dehonesztáló nézetet, amely szerint a kabbala mesterei vámpírokat keltettek életre, vagy éppen maguk is vámpírok voltak, és a gólemeket a maguk bűnös praktikáinak szolgálatára teremtették.
A tulpák az elme gyermekei. Úgy mesélik el kell képzelned egy élőlényt.
Ember alakút szoktak, vagy nagyjából ember alakút. Vizualizálnod kell őt.
Tedd ezt teljes magányban, egy sötét helyen. Bár Szepes Mária Vörös oroszlánjában egy szobrot keltenek életre sikerült megszereznem az egyetlen fehér ember könyvét (egy nő, most nem keresem elő, legfeljebb külön kérésre), aki állítólag sikerre vitte ezt a technikát.
Jelen esetben önálló létezőt, élőlényt teremthetünk, nem saját magunkat vetítjük ki.
Ha minden részletében tökéletesen sikerül elképzelnünk, és olyan természetessé tudjuk tenni a magunk számára, mint bárki "valós" személyt, akkor - állítólag - mások számára is látható lesz. Bár talán csak "halványan, mint egy felhő", vagy árnyék. Nem törődve a logikával, vagy a józan ésszel 24 órán keresztül életben kell tartanunk teremtményünkben vló hitünket. Úgy kell viselkednünk, mintha számunkra valós személy lenne. És állítólag sima vizualizáció az egész. És skierülhet.
A történet úgy tartja, a tulpák megidézőjük halálával eltűnnek. A sztori másik része azt mondja, a leghatalmasabbak tulpái még az után is megmaradnak egy ideig, és elvégzik feladatukat.
De a dolog elképzelhetetlen veszélyeket rejt magában. Mert idézzünk a létbe bár egy tökéletes embert, vagy akár egy istent, egy idő után szabadságra fog vágyni. El akar majd szakadni tőlünk. És ezért ellenségünkké válik, mint egy kamasz.
Mivel ezeket a lényeket próbaként, vagy meghatározott céllal, esetleg familiárisnak (személyes segítőnek) hozzák létre a fenti "mellékhatás" minden esetben létre is jött, állítólag. Azaz meg kellett szűntetni a létezőt. Ez állítólag még nehezebb feladat, mint létbe hozni. szerintem azért, mert ha sikerrel jártunk agyunk már tudatosan és tudat alatt is valós létező dologként kezeli őt. De még ha tökéletes uralmunk lenne is agyunk felett, mivel mágiát hatsználtunk, életet öntöttünk formába, és az ragaszkodik létéhez, ezért küzdeni fog. És bár mi teremtettük, félig-meddig független mitőlünk.
Azt mondják, csoportosan is létre lehet hozni ilyet. Ha sokan hisznek ugyanabban a formában és alakban (jellemben), akkor egy több forrásból táplálkozó hatalmas létezőt kapsz. Szerintem egy hagyományos istent. Ezért nem halnak meg az istenek. És pont ezért halandók.
Azt is mondják, egy ember több tulpát is létrehozhat. Végülis ha egy sikerült a fennmaradása nagyjából automatikus kell legyen, így nem látom okát, hogy ne lehetne.
Azt is rebesgetik, hogy a tulpák létrehozhatnak egy következő generációt ugyanazon a módon, ahogy ők keletkeztek. Nincs ismeret arról, hogy ezek az újgenerációs tulpák hogyan működhetnek.
Én azt tanácsolom, ha ilyesmivel próbálkoznál valaha is NE kösd magadhoz a teremtményedet. Hagyd, hogy elmenjen. Engedd neki, hogy ne térjen vissza. Csak reménykedj benne, hogy hálás lesz, és nem hagy magadra. De tudd: még a tudatalatti kötődésed is befolyásolja a rítust. Ha nem muszály inkább meg se próbáld kivitelezni.
Csodálatos nyári este volt, az égen már ragyogtak a csillagok, s kellemesen langyos szellő fújdogált, megremegtetve a szomorúfűz ágait.
A két fiatal szerelmes egymásba gabalyodva ült a fa alatt, s nem törődtek a külvilággal.
Éppen ezért azt sem vehették észre, hogy ott guggolok a szemközti bokor indái közt, s némán figyelem őket. Jobb kezemmel félre hajtottam egy arcom elé lógó gallyat, míg a ballal egy baltát szorongattam.Csodálatos nyári este volt, az égen már ragyogtak a csillagok, s kellemesen langyos szellő fújdogált, megremegtetve a szomorúfűz ágait.
A két fiatal szerelmes egymásba gabalyodva ült a fa alatt, s nem törődtek a külvilággal.
Éppen ezért azt sem vehették észre, hogy ott guggolok a szemközti bokor indái közt, s némán figyelem őket. Jobb kezemmel félre hajtottam egy arcom elé lógó gallyat, míg a ballal egy baltát szorongattam.
Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy cselekedhessek. Mindkettejüket jól ismertem, a legjobb barátaim voltak. A srácot Balázsnak, a lányt Enikőnek hívták, egy osztályba jártam velük. Mindig számíthattam rájuk, ha segítségre szorultam, s ezt mindig viszonoztam is. Sosem tudtam volna ártani nekik egészen ma estéig. Most azonban elkövettek egy nagy hibát: szerelmesek lettek egymásba.
Andit már egészen kis korom óta ismertem, s én is szerelmese voltam belé első perctől fogva. Balázst az iskolában ismertem meg, a legjobb barátomként tekintettem rá. Ezt azonban nem tudtam nekik megbocsátani.
Mikor megtudtam, hogy mi van kettejük között, düh és bosszúvágy öntötte el az agyamat és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem hagyhatom büntetés nélkül.
Balázs félre húzódott a lánytól, mondott neki valamit, aztán felállt, leporolta a nadrágját és elindult a tisztás széle felé, az erdőbe.
Eljött az én időm!
Megvártam, amíg a srác eltűnik a lány szeme elől, s felpattantam.
A tisztás szélén a homályban, ahol Encsii nem vehetett észre, végigosontam Balázs után, és én is ott vettem be magam a fák közé, ahol ő.
Nem kellett sokáig keresnem, alig volt néhány méterre a legszélső fáktól. Mikor ráleltem, éppen a dolgát végezte. Nem húzhattam sokáig az időt.
- Ne haragudj pajtás. – suttogtam, és két kézzel meglendítve a baltát pontosan a gerince mellett hasítottam ketté a hátát, nyaktól derékig. Azonnal meghalt.
Elégedett vigyorral az arcomon néztem a földön heverő vértől lucskos testet. Mielőtt megfordultam volna, leköptem.
Ezután elindultam a következő áldozatom felé.
Út közben azon töprengtem, vajon milyen arcot fog vágni Encsii, mikor meglát? Ahogy magam elé képzeltem, nevetés tört rám, amit azonnal elfojtottam.
Lassan közelítettem meg hátulról, vigyáztam, nehogy idő előtt meghallja lépteimet. Mikor elértem a fát, félhangosan megköszörültem a torkom, hogy észrevegyen.
Mire megfordult, a baltát a hátam mögé rejtettem, így a homályban semmiképpen sem láthatta azt meg.
- Jó estét kedvesem! – köszöntöttem, s szememben fellángoltak a bosszú lángjai.
- Szia! Te hogy kerülsz ide?!
- Mondhatni, erre vitt az utam. Te?
- Balázzsal vagyok itt… tudod, járunk.
- Tudom. Ő most hol van?
- Épp a dolgát végzi, mindjárt itt lesz.
- Nem hinném.
- Hogy érted ezt?
- Nem fog már visszajönni.
- Miket beszélsz?
Lassan előhúztam a baltát rejtekéből és úgy tartottam, hogy a holdfényben megcsillant rajta a vér.
- Úristen! Te…
Némán bólintottam és tettem feléje egy fenyegető lépést. Ismét magasra emeltem a gyilkos eszközt.
- Szeretlek! – mondtam halkan, aztán kettécsaptam a fejét…
A gonoszság forrása. A sötétség fejedelme. A pokol ura. Ezek mind a Sátán megnevezései. Vajon honnan ered ez a gonosz hatalom? Vajon mi bújik meg a név mögött? Milyen motivációk irányítják cselekedeteit? Jelen értekezésben e kérdésekre próbálunk választ találni.
Már az ókorban is felbukkant e gonosz alak, kit a gonoszság leghatalmasabb megtestesülésének tartottak. A görögök Diabulosznak –nak nevezték. Diabulosz az ördög, egy olyan lény, aki hatalmas gonosz erővel rendelkezik, mellyel képes dacolni akár az istenekkel is. (A Diabulosz szó szerinti jelentése: "összevissza dobáló", vádakkal dobálózó).
Akárcsak a Sátán. A Sátán szó eredete a héber nyelvben gyökerezik. Jelentése: „ellenség”, kvázi Isten ellensége. A bibliában többször is felbukkan ez a titokzatos ellenség. Noha, korai ószövetségi felbukkanásai során, még az emberek ellensége, méghozzá isteni jóváhagyásra. Továbbmenve, Jób könyvének bevezetőjében a Sátán nem más, mint isten fia. Isten fia, aki az emberek ellensége, de csupán atyja parancsára, aki így kívánta próbára tenni istenfélelmüket, jámborságukat és feltétlen hitüket.
Legközelebbi Ószövetségi felbukkanásakor a Sátán már mint az isteni méltatlankodás és harag hírhozója. Az isten haragjának megtestesítője.
Énok könyvében a Sátán már büszkesége és rátartiságának áldozatává vált bukott angyalként tűnik fel. Tehát a Sátán ott már csupán egy az ördögök között, noha azok leghatalmasabbika.
Krisztus után, az újszövetségben a Sátán a démonok és ördögök királyaként csábítja buja bálványimádásra az embereket, kik ördögökkel – azaz bukott angyalokkal hálnak, így démonoknak adnak életet és lelkük elkárhozik ezáltal.
A Kereszténység a Sátánnak nevet is adott. Lucifer, a kereszténységben egyet jelent a Sátánnal, a bukott angyalok leghatalmasabbik képviselőjével. Innentől kezdve válik a Sátán az Antikrisztussá, vagy annak nemzőjévé. Hozzátéve, hogy a Lucifer név nem bibliai, henem latin eredetű.
Az ősi keresztény hagyomány szerint Babilon bukott királya – előképként vagy ténylegesen – azonosítható a Sátánnal ahogy erre Ézsajás könyve is utal. Szintén azonosították egy Isten ellen lázadó kerúbbal vagy angyali fejedelemmel is.
A biblia megfelelő magyarázatot ad Lucifer bukásának. Az angyalok, isten első teremtményei az emberek szolgálatába álltak. Noha az angyalok feltétlen engedelmeskedtek a teremtő akartnak, nem minden angyal tudta feldolgozni ezt a szégyent. Lucifer sem. Így kígyó alakban megkísértette és kiűzette az embereket az édenkeretből.
Ám lázadás és ármánykodása csak a pokoli rabláncot eredményezték számára.
A Lucifer név jelentése világossághozó. A név alapján sokan gondolták úgy, hogy Lucifer meglehetősen bölcs lehet. Ami igaz is a legendák szerint. Így válhatott Isten méltó ellenfelévé, a sötétség hercegévé. Ugyanakkor a Sátán ereje gátlástalanságában is keresendő. Érveinek súlya adja meg a kísértésének a zálogát.
A biblia nem nevezi szó szerint Sátánnak, de egyértelművé teszi, hogy az embert is a Sátán, avagy Lucifer a bukott angyal vitte a bűnbe legelőszőr.
Az édenkertben élt emberpár Ádám és Éva a kígyó képében megjelenő Sátán hatására evett az almából, mely tiltott gyümölcs volt számára. Az sem mellékes dolog, hogy a Sátán az ingadozó nő segítségével vette rá, a szilárdabb hitű férfit, a bűn elkövetésére. Hiszen a Sátán tudta jól, hogy egy férfit a nő szexualitásában rejlő kényszerítő erő mindenre rábírhatja. Így a nők és a szexualitás a Sátán eszközeinek számítottak és számítanak máig sok mályen vallásos ember számára. Gyakorlatilag a katolikus papi nőtlenség is ide köthető bizonyos fokig. Természetesen pedig a Jézus felé való feltétlen elkötelezettséghez.
Mint láthatjuk a keresztény hitvilágban a Sátán főleg, mint kísértő és bűnbe taszító alak jelenik meg. Mivel intelligenciája magasabb, mint bármely emberé, az egyetlen védekezés ellene a feltétlen hit. Az egyetlen dolog, ami a Sátánt legyőzheti az a hit és Jézus ereje, aki hajlandó volt meghalni, hogy a hit és a megváltás erejét adja azoknak, akik követik őt a keresztségben és áhítják Jézus szeretetét és megbocsátását.
Jézus győzelmei a sátáni megkísértések felett adtak lehetőséget a kereszténység szentek számára, hogy Krisztus erejével kényszerítsék az ördögöt meghátrálásra.
Álljon itt néhány példa a Sátán kísérleteire és azokról, akiknek sikerült visszaverni próbálkozásait.
A legjelentősebb próbálkozása minden bizonnyal Jézus megkísértése a pusztaságba. A történetről Lukács evangéliumában olvashatunk.
A történet szerint a Sátán az emberi gyengeségeket és szükségleteket próbálta felhasználni Jézus ellen, aki a hitre és Atyja törvényeire támaszkodva verte vissza az ördögi kísérleteket. A Sátán még abban is megpróbálta elbizonytalanítani Jézust, hogy ő valójában Isten gyermeke-e. De miután e próbálkozásai nem jártak sikerrel, visszavonul.
Legközelebbi alkalommal a Getszemáni kertben kísérti meg újra, de itt Jézus felülkerekedik az emberi félelmeken és szembenéz önként vállalt sorsával. Ezzel előkészítve magát annak az áldozatnak, amit az emberiség iránt érzett szeretetből kívánt megcselekedni. A Sátán ismét visszavonul egy rövid időre.
Ám Krisztus keresztre feszítésekor ismét felbukkan és a halál árnyékából előlépve, próbálja meg a Jézusban feltámasztani a kétséget. Ám a Sátánnak ezúttal is csalatkoznia kell. Jézus áldozata pedig lehetőséget ad az ember számára a megbocsátásra és a védekezésre a Sátáni praktikákkal szemben.
A Sátán azonban ezután sem adta fel próbálkozásait, hiszen számos keresztény szentet megkísértett, hogy eltérítse őket krisztus útjától.
Az első szentek egyike, akit az ördög megkísértett Szent Ágota volt. A krisztus utáni 205. esztendőben a római császár elhatározta, hogy megfékezi a keresztény hit terjedését és hogy megtörje hitüket, a keresztények kiemelkedő vezetőjét szent Ágotát arra kényszeríti, hogy hírhedt szüzességi fogadalmát megszegje. Hogy tervét siker koronázza, Ágotát egy bordélyházba zárják, hogy a féktelen bujaság megtörje hitét. Az Állhatatos szent azonban nem engedett. A feldühödött ördög lakájai ezért a szentet tüzes vasakkal égették, vaskampókkal marcangolták. De hiába, a szent nem adta fel Jézusnak tett fogadalmát. Ekkor a még jobban felbőszült kínzók levágták a szent melleit. Csodálatos módon azonban a sebek beforrtak. A rómaiak végül úgy ölték meg, hogy izzó szénbe hempergették meg a szentet, aki az utolsó percig hű maradt fogadalmához és hitéhez.
A krisztus utáni 304-ben ismét egy női szentet próbáltak meg megtörni a Római hatalmasok. Név szerint Antiochiai Szent Margitot, akit Diocletianus császár parancsára vetettek tömlöcbe. Itt megjelent neki sárkány alakjában a Sátán, hogy megtörje Margit hitét. Azonban a szent nem hátrált meg, így a sárkány egyetlen harapással bekebelezte a szentet. De csodák csodájára a szenet nem halt meg, hanem a sárkány gyomrában magasra tartotta a szent feszületet, melytől a pokoli bestia gyomra felhasadt így a szent kimászhatott onnan. Ezután a Sátán ördögöket és lidérceket küldött szent Margit megkísértésére, de nem tudták megtörni hitét. A dolgoknak azonban hamar híre ment és az emberek tömegesen tértek át a keresztény hitre szent Margit hatására. Így a császár menten kivégeztette.
A Jézus megkísértéséhez hasonlatos eseteket is feljegyez az egyház története. Szent Wolfgang püspököt (924-994) több ízben is megkísértette a Sátán. A püspök ugyanis a pogányság ellen vívott harc élharcosaként jelentős területeket hódított el a kereszténység számára. Gyakorlatilag ez a küzdelem többet jelentet a Sátán számára, mint egy lélek legyőzése. Diadala egyet jelentet volna a kereszténység terjedésének megtorpanásával.
A szentek és a Sátán harcának egyik legkülönösebb történet a csodálatos szűz szent Krisztina (1150-1224) története.
A történet szerint 22 esztendősen a szent testét hirtelen görcsök rázták meg, majd összecsuklott. A halottat koporsóba tették, majd felravatalozták egy templomban, hogy annak rendje és módja szerint gyászmisét mondjanak az elhunytért. De a mise alatt hirtelen a belga szent felült koporsójában, majd koporsójával együtt fellebegett a templom mennyezetéig. A pap volt egyedül, aki a templomban maradt, hogy meggyőzze a szentet, hogy ereszkedjen alá. De szent Krisztina ezt megtagadta, mondván a bűnös emberek elől menekült a magasba. Elmesélte a papnak, hogy halálakor a pokol mélyére került, ahol hite legyőzte a Sátánt. Csak később, diadala után emelkedhetett a purgatóriumon át a mennyországba. Onnan is csak azért bocsátották el, hogy a földre visszatérve a bűnös lelkek megváltásáért imádkozzon.
A szent aztán távol helyekre húzódott. Szegényen élt, teljesen nincstelenül. Rongyokban és mezítláb járt. Beszélik, hogy néha az égő kemencébe bújt bele, de a lángok nem perzselték meg a testét.
A XX. Században is találkozhatunk ilyen esetekkel a katolikus egyház történeteiben. A galganai szent Gemma elképesztő története szerint a gyenge és enyhén torzszülött szentet furcsa látomások gyötörték. Ezek hatására imádságai közben testén krisztusi stigmák nyíltak. Ugyancsak látomásai alatt jelentek meg testén korbácsolás nyomai is. Időnként a nyomorultat gonosz szellemek szállták meg, melynek hatására őrjöngeni kezdett. Ilyenkor szétszaggatta a bibliát, a rózsafüzért és leköpte a feszületet is. Végül a benne zajló gonosz és jó harca halállal végződött, de a tanulságtétel szerint a jó diadalmaskodott a szentbe, aki így elnyerte belépőjét a mennyek országába.
Ugyanakkor a népi hiedelmek a pokol és az ördögök királyát más szemmel vizsgálják.
A Népi babonákban az ördög a pokol kénköves bugyraiból lép elő. Alkata emberre emlékeztet, noha homlokán megfigyelhetőek a kicsin ördögi szarvak. Ugyancsak jellemző az ördögökre, hogy lábaik patásak. Ezek a „klasszikus” ördögök a régi hiedelmek szerint azonnal megjelennek ott, ahol valamilyen bűnt követnek el és tetézve a súlyosságot, az elkövető nem bánja meg a bűnét. Az ilyen bűnöst az ördög képes magával vinni a pokol legmélyebb bugyraiba. A Pokolba került emberek büntetését az ördög vezérek szabják ki, míg a végráhajtásért a köz-ördögök a felelősek. Az is elterjedt hiedelem, hogy az ördögök vasvillával hányják a pokolra a szökni próbáló bűnös lelkeket.
Mint látható, a népies hitvilágban, az ördögök valamiféle démonok, vagy démonikus lények.
Azonban, hogy pontosan micsodák, ill. kicsodák a démonok, arra nehéz felelni.
A démon szó eredete, a görög „daimon” kifejezésből ered. A „daimon” olyan szellemi lényt jelent, amely természetfeletti erőknek parancsol. Ezek a lények anyagtalan szellemi lények voltak, akik erejükkel képesek voltak befolyásolni az emberi viselkedést, jellemet.
Ez a változás nem jelentett természetszerűleg rossz változást. A „ damionok” között akadt jó is, meg rossz is, így mindkét fajta változás lehetséges volt.
Azonban, ez az idő múlásával egyre jobban módosult. Hiszen fokozatosan kezdte kitölteni a „damionokat” a gonosz. Mígnem teljesen átvette a gonosz, ártó szellem szerepét.
Ezek a hatalmas erővel rendelkező lények, képesek voltak másokat úgy a befolyásuk alá vonni, hogy az illetők szintén gonosszá és kíméletlené vált, akárcsak a daimonok. Így látható, hogy az Ókori bűnbe vivők testetlen, anyagtalan kísértést jelentettek. Azonban, e szellemi lények felbukkanása érzékelhető volt, hiszen megjelenésüket, hang és fékhatások kisérték. Ugyanakkor e démon képes volt az emberek testébe költözni, hogy azt uralva kiélje beteges vágyait.
Mindezeken túl, a démon képes természeti jelenségek, vagy állatok bőrébe is belebújni, vagy ha ez nem lenne elég, képes a saját számára egy rémületes szörnyeteg testet alkotnia.
A görögökkel ellentétben a Zsidó vallás már a kezdet kezdetén a gonosz erők közé sorolja a démonokat és démoni erőket.
A Zsidó vallás démonjainak legfőbb célja, hogy elterelje az embert az istennel kötött szövetségtől. Így kerül a démonok közé a Sátán is, aki az isten ellensége, a vallással szembeszegülő erő.
A másik ily nagyhatalmú néven nevezett démon nem más, mint Belial, a perverziók, a sötétség és megsemmisülés démona.
A harmadik nagyhatalmú zsidó démon nem más, mint Mastema, a gyűlölködés és ellenségeskedés démona.
A keresztény vallás a démonokat bűnbeesett, ezért elbukott angyaloknak tartja. Ezek az angyalok hatalmas intelligenciával rendelkeznek. Ezen szellemi felsőbbségük tudatában csalják rá az embereket a bűnbeesés útjára.
A korai középkorban, minden démont besorolták egy fő bűn főpatrónusaképpen. Ezek a fő bűnök lettek a démonok felségterületei. Ezen felül, a démonok komoly hierarchikus berendezkedéssel éltek. Lássuk ezeket a társításokat.
- Lucifer a büszkeség
- Mammon a fösvénység
- Azmodeus a bujaság
- Iblis a harag
- Belzebub a mohóság
- Levithán az irigység
- Belfegor a restség
Itt megfigyelhető torzítás illetőleg mellécsúszás a biblia és a keresztény hiedelmek viszonyában, hiszen a Biblia szerint Lucifer nem egyenlő a Sátánnal, noha számos keresztény forrás úgy említi őket. Viszont a bűn panteonban, ismét, mint két külön személy szerepel. Arra is vannak utalások, hogy valójában ők heten, mind egyetlen személy – a Sátán – különböző megnyilvánulásai, arcai.
A démonok tehát születhetnek a ördögök és emberek nászából is. Az ördögök, pedig bukott angyalok, vagy a sátán által a többi fölé emelt bűnös evilági lényekből lesznek. A démonok rettenetes képessége az, hogy szabadon tudnak átjárni a világok között.
Ennek egyik módja az, ha egy halott személyen keresztül jutnak a világba. Éppen ezért, a halottat minél gyorsabban szentelt földbe kell temetni, hiszen ha egy ördög felfedezi, akkor nyomban a világra juthat általa.
Ennek is két útja van. Beleköltözhet az elhunyt testébe, aki mint egyfajta élőholt fog azután kóborolni az élők világában, vagy az illető elhunyton keresztül – például a halott csók alkalmával- egy másik személy testébe bújik. Azonban a furfangos ördög képes egy állat testébe is befészkelni magát. Ha a nyitott koporsó felett átugrik egy fekete macska, vagy esetleg átrepül egy denevér, egy holló, vagy netán bagoly, akkor abba azon nyomban egy ördög költözik bele. Éppen ezért bizonyos vidékeken nem is ravataloznak fel, illetve azt is csak zárt koporsóba teszik.
Szintén népi hiedelme, hogy a démonok nevének ismerete segít az ellenük való védekezésben. Sőt, a név ismeretében akár egy rosszindulatú ember képes rontást hozni a démon által, a kiszemelt áldozatára.
Számos helyen elterjedt hiedelem, hogy egyes emberek képesek a démonokat bebörtönözni, ezáltal a fogságban tartott démonokat különböző szolgálatra kényszeríteni.
Ugyancsak ismeretesek olyan történetek, miszerint a démonok bizonyos szolgálatért cserébe nem ellenszolgáltatást, „csupán” a segítséget kérő ember lelkét kérték el. Az ilyen személyekből a haláluk után akár vámpír vagy vérfarkas is válhatott., de akárhogy is, lelkük mindenképpen kárhozatra volt ítálva, hiszen nem járt nekik ezentúl a krisztusi megbocsátás.
A farkasember főleg a kelet-európai rémtörténetek szereplője, de mint látni fogják, Európa minden részén születtek ilyen történetek.
A legenda alapja az a hiedelem, hogy a vámpírok dühükben farkassá változnak a teliholdas éjszakákon és haragjukban kegyetlenül szétmarcangolják áldozataikat.
Ám, a legenda szerint, vannak olyan emberek is, akik annak ellenére, hogy nem vámpírok, képesek farkassá változni, és prédára lesve nekivágni a teliholdas éjszakáknak.
Ők az Emberfarkasok.
Ezek az emberek születésüktől fogva képesek a farkassá változásra, de csak akkor támad fel bennük a vérontás vágya, ha elérik a felnőtt kort.
Miután ennek a belső kényszernek a hatására farkassá változnak, juhokat, teheneket támadnak meg és marcangolnak szét. Általában csak akkor támadnak az emberre, ha azok telihold idején farksalakjában megtámadják, vagy sarokba szorítva nehéz helyzetbe kerül.
E középkori legenda szerint az átváltozás a teliholdhoz köthető.
Az emberfarkasok a Vámpírokhoz hasonlatosan képesek megfertőzni másokat harapásukkal, akik ez által szintén farkasemberré válnak. Az így megmart ember mindenben hasonlatossá válik megfertőzőjéhez, és ezentúl ő maga is fertőz harapásával.
Ugyanakkor az Emberfarkasok az emberre legkevésbé veszélyes éjszaki rémnek számítanak a farkasemberek családjában.
Álljon itt egy történet egy romániai faluban történt Emberfarkas leleplezéséről:
” A pásztor kiment tizenkét ökrével a hegyekbe. Közelükben, az erdő mélyén pedig három farkas lapult meg. Halkan, osonva közeledtek ezek a farkasok az ökrek felé, de az ökrek megérezték, hogy jönnek a farkasok. Amikor már közelbe értek, az egyik ökör a legközelebbi farkasra támadt, felvette a szarvára, kilyukasztotta és átszúrta szarvával azt a farkast az ökör. Másnap mondták, hogy meghalt egy ember a szomszéd falúban, és hogy a halottat egy ökör szúrta át a szarvával. Így bizonyosodott be, hogy az a halott előtte egy emberfarkas volt.”
Az állatok mindig megérzik az emberfarkas jelenlétét, legyen az bármilyen alakban. Azok az emberek, akikkel az állatok idegesen viselkedtek rendszeresen, azok gyanúba keverték magukat.
A román hitvilág azonban egy ennél jóval veszélyesebb fenevadat is számon tart. Ez a rém pedig nem más, mint a Lupin, azaz Vérfarkas.
A Vérfarkasok a vámpírok unokatestvérei és esküdt ellenségei is egyben. Ugyanis a Vérfarkasok, akárcsak a vámpírok Vért isznak éjszakánként, és nem tűrik el, hogy vadászterületükön Vámpírok is vadásszanak.
Ezek az éjszakai lények, a vámpírokkal ellentétben nincsenek a nappali órákban tétlenségre kárhoztatva, hiszen napközben egyszerű halandóként élik életüket. Ugyanakkor éjszaka felöltik farkas alakjukat, melynek ereje a vámpírokkal vetekszik. Sőt, ezek a szörnyetegek nem csak arra képesek, hogy elűzzék a vámpírokat, képesek megsebesíteni, sőt végleg elpusztítani is őket.
A vérfarkasok a vámpírokhoz hasonlóan az éltető vért isszák, hogy azzal csillapítsák a bennük tomboló éhségét. Amennyiben nem fogyasztanak sokáig vért, megtébolyodnak és megtámadnak mindenkit, aki csak az útjukba téved.
A romániai hitvilág legfurcsább alakváltó réme azonban minden bizonnyal a Prikolics. Ezek a lények olyan farkasemberek, akik nem csak ember és farkas alakot tudnak felvenni, hanem jóval több állat alakját is képesek magukra venni. Képesek kutyává, macskává, békává, farkassá átváltozni. Ezek az állatok mindig ellenségesek „fajtársaikkal”.
A Prikolics leggyakrabban felvett alakja egy sárga kutya. Ez a sárga szőrű kutya igazi fenevad, amely rendre széttépi a többi kutyát a közelében.
A Prikolics tulajdonság már születésekor megmutatkozik, hiszen az ilyen képesség birtokában lévő emberek születésükkor már magukon hordják a jellegzetes külső jegyeket, melyekről a Prikolics megismerszik.
Ilyen jelek a szájból kitüremkedő hegyes, agyarszerű fogak, vagy a farok, esetleg annak csökevénye.
A Prikolics átváltozása idején igazi fenevaddá válik. Az útjába kerülő jószágokat és embereket széttépi. Hogy milyen is egy igazi Prikolics, lássuk a következő leírásban:
”A Prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor kecskebucskázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy macskává változik. A Prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít, aki csak ilyenkor az útjába kerül. Az ember csak egy módon védekezhetik ellene, ha sikerül megszúrnia –és a vér ki is folyik akkor abból a megszúrt Prikolicsból, mert az akkor el fog tűnni. Ha nem folyik ki a vér teljesen belőle, vissza fog térni és az embereket akiket kap, asszonyt, embert mindenkit megtámad. Ha újra megszúrja akkor valaki, akkor azonnal visszaváltozik emberré, de ha nem sikerül akkor megszúrni, akkor teljesen összetépi az asszonyt, vagy az embert.”
A román ember számára a középkortól kezdve szinte napjainkig nagy veszedelmet jelentett egy lassan gyógyuló seb, vagy gennyesedő nyílt sérülés, hiszen az ilyen sérülés a Prikolicsok lassú gyógyulására és sebezhetőségének bizonyságára emlékeztették az egyszerű embereket. Így az ilyen sebek gazdái általában rejtegették sérüléseiket, mellyel még inkább gyanúba keverték magukat. Az ilyen szerencsétlen flótások legenyhébb büntetése a kiközösítés volt, de előfordultak lincselések is.
Ugyanakkor az emberek hittek a Prikolics rontáshozó képességében is, így, ha valami nagyobb baj, vagy megmagyarázhatatlan jelenség ütötte fel a fejét, azt hajlamosak voltak a Prikolics számlájára írni.
Íme egy példa a jelenségre:
” A Prikolics története szájról-szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki az álmában meglátta az öregasszonyt, hogy az okozta a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap, vagy harmadnap olvastuk, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a test a sírban, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebokorral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtották, és csodálatos módon megszűnt a marhavész.”
A farkasember történetek azonban nem csak kelet-európában születtek. Franciaország erdeiben is kóboroltak a farkasemberek.
A franciák a farkasemberekről például úgy hitték, hogy olyan gonosz és vad emberek voltak, akik farkassá tudtak változni. Emberi húson és véren éltek, éjszakánként pedig magányos utazókra vadásztak, hogy megtámadják és megegyék őket. Némelyikről azt állították, hogy félig ember félig farkas lényekké változtak, míg mások egészen farkassá váltak. Úgy hitték, hogy a farkasember ki tudta fordítani a bőrét, hogy elrejtse a bundáját, amikor emberi formát vett fel. Sokakat, akiket azzal vádoltak, hogy farkasemberek, felhasították, hogy ráleljenek erre a farkasbundára. Azonban lehetséges volt a farkasembert emberi alakjában is felismerni.
A farkasembert nagyon szőrösnek hitték, dús és egyenes szemöldökkel, ami középen összenőtt és hegyes fülekkel. Gyakran mindkét kéz középső ujja ugyanolyan hosszú volt, mint a mutatóujj, és a tenyerük is szőrös volt. Ugyanakkor úgy hitték, hogy a farkasember ismét emberi alakot vesz fel, ha megsérül és a hátrahagyott vérnyomok segítségével, lehet üldözni. A farkasember elpusztításának leghatékonyabb módja az, ha egy megolvasztott ezüstkeresztből készített golyóval vagy késsel öljük meg.
Most lássunk egy „konkrét Francia farkasember történetet:
A középkori történet egy vadászról szól, aki egy farkassal vívott, ami megtámadta őt. Lenyisszantotta a vadállat egyik mellső lábát, azonban az mégis elmenekült, a vadász pedig a lábát betette a táskájába. Amikor hazaért, megdöbbenve látta, hogy az női kézzé változik át. Felismerte az egyik ujján azt a gyűrűt, amit a feleségének adott. Felrohant az emeletre és az asszonyt az ágyban fekve találta. Számos kardvágástól vérzett, levágott keze helyén pedig csonk éktelenkedett.
A Francia farkasember történetek alapja a lycantrophiának, ennek a létező, azonban ritka és különös betegségnek köszönhető. Aki ebben a betegségben szenvedett, farkasembernek hitte magát. Az elmebajnak ez a fajtája arra vezette az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mint ha igazi farkasok lennének. Franciaországban rengeteg per zajlott, amelyben emberek lycantrophiával vádoltak.
A félelem ellenére ugyanakkor számtalan eset létezik a középkori –és a későbbi Európában, mikor valaki szándékosan akart Farkasemberré válni.
Most álljon itt néhány „ biztos” módszer a farkasemberré váláshoz:
Egy orosz legenda szerint az átváltozáshoz arra volt szükség, hogy átugorjunk egy kidőlt fát az erdőben, majd beledöfjünk egy kis rézkést és varázsigét énekeljünk, hogy farkassá váljunk. A farkassá válás másik biztos módja volt, ha a farkas lábnyomában összegyűlt vizet itták meg vagy olyan állatok agyvelejét ették meg amiket farkas ölt meg.
Európa számos részén, legendák szólnak arról, hogy pontosan milyenek is azok a varázslatok, amelyek képesek arra, hogy valakit farkassá változtassanak. Egy tipikus mágikus farkasember szertartás a következő példa:
A leendő farkasember az átváltoztató balzsamot teliholdkor, éjfélkor készítette. Egy vasüstbe farkas-füvet, ópiumot, gyűszűvirágot, denevérvért és egy megölt gyermek zsírját tette, majd megfőzte. Amikor ez a keverék elkészült a farkasember levetette a ruháit és bedörzsölte a testét ezzel. Felvette farkasbőrből készült ruháját, miközben varázsigéket énekelt és kérte a farkas lelkét, hogy változtassa őt is farkassá. Miután véghez vitte a szertartást, azt várta, hogy természetfeletti, farkasszerű lénnyé változik, ami éhezik az emberi húsra és vérre. Ha sikerült neki ez a gonosz átváltozás, minden éjjel farkasemberré változott reggel pedig vissza emberré. A varázslatot a halál, vagy az törte meg, ha a farkasembert háromszor homlokon szúrták.
A kontinenstől viszonylag elzárt Írországban a Farkasemberek eredetét átkokhoz kötik. Ezt az átkot olyan emberek viselik, akik valamiféle bűnöket követtek el. A Farkasemberség kvázi egyfajta vezeklés és büntetés volt számukra.
Egy ír történet szerint egy pap, aki eltévedt az erdőben, megpillantott egy tűz mellett ülő farkast. Az emberi hangon beszélt és kérte a papot, hogy adja fel az utolsó kenetet a feleségére, aki haldoklott. A farkas elmagyarázta, hogy a családját megátkozták, és a családból egy férfinak és egy nőnek hét éven át farkasként kellett élnie. Ha ezután még életben vannak, akkor visszaváltoznak emberré. A pap nem hitte el a történetet egészen addig, amíg a nőstény farkas felhasította a farkasbőrét, hogy felfedje női alakját.
A Farkasember mítosz az északi népek körében is honos.
A Dán és Norvég harcosok különleges erőt tulajdonítottak a falkában vadászó farkasoknak, akiket irigyeltek erejük és ravaszságuk miatt. Így megpróbáltak hozzájuk hasonlóvá válni. Nem csoda hát, hogy a félelmetes norvég harcosok is hozzájárultak az európai farkasember-legendákhoz.
Ezek a vad harcosok vadállatok bőrét viselték, a hajukat és a szakállukat pedig hosszúra megnövesztettél, hogy minél ijesztőbb legyen a megjelenésük. Azok a magányos falubeliek akiket ezek a gyilkos hódítók megtámadtak, joggal hihették őket félig állatnak. Azt tartották, hogy a berserkerek képesek voltak vérengző medvévé vagy farkassá átváltozni. Egy norvég történet azt mondja el, hogyan igézett meg egy varázsló két farkasbőrt. Így bárki, aki viselte őket, tíz napra farkassá változott. Ezeket a bőröket két harcos Sigmund és Sinjoth fedezte fel egy erdei lakban. Ellopták a bőröket az ott alvó emberektől. Miután elvették a bőröket, nem tudták levenni. Ordítottak és megtámadták az alvó embereket, sőt még egymást is megharapták. Tíz nap múlva mikor visszaváltoztak elégették a bőröket.
A farkasember történetek igazi reneszánszukat a XIX. Században, a rémtörténetek aranykorában élték. Ekkor kerültek elő az erélyi rémtörténetek is a farkasemberekről, melyek kiegészültek, a Francia erdőségeket járó és szüzekre vadászó, ezüst fegyvertől rettegő farkasember legendákkal és került megalkotásra a modern farkasember ősi mítosza.
A népies hitvilág szerint a vámpírok félig ember, félig túlvilági lények. Ezek a lények, csak úgy maradhatnak meg a világunkban, ha emberi vérrel táplálkoznak. A vér köti ide őket. Ezek az átmeneti lények, már a régi ó-időkben született mítoszokban is felbukkannak, igaz ott inkább holmi szörnyetegekre hasonlítanak, mint emberre.
Ezeket a szörnyetegeket megtalálhatjuk az ókori egyiptomi, görög, föníciai legendákban is.
Ezen szörnyetegeket a római –és görög hitvilágon keresztül a kora-középkori keresztény világ is átvette.
A középkori népi hitvilág szerint a szörnyetegeket három fő csoportra lehetne elkülöníteni.
- A nyilvánvalóan túlvilági, testetlen lények alkotják az első csoportot.
- A második csoportban azok a túlvilági lények kerülhetnek, akik testi valójukban képesek átjönni a világunkra.
- Az olyan evilági szörnyetegek alkotják a harmadik csoportot, akik emberi alakjukat voltak képesek levedleni és valamilyen meghatározott szörnyeteggé átváltozni. Ebbe a csoportba tartoznak jelen értekezés alanyai a vámpírok is.
A Vámpírmítoszok eredete három különböző gyökérzettel rendelkezik, melyek visszanyúlnak az elfeledett korokig.
Az egyik ilyen eredete a mítosznak, a nyilvánvalóan számos helyen létező halottkultuszból ered. A népi hitvilág szerint ugyanis, egyes holtak képesek visszatérni a sírjukból, hogy elintézetlen ügyeiket véghezvigyék, figyelemmel kísérjék szeretteiket, bosszút álljanak elveszejtőiken. Mivel a halállal –e kultuszok szerint – a test és a lélek különválik, kezdetekben a visszaéréseket elsősorban szellemei –test nélküli – formában képzelték el. Ezek a történetek lettek az alapjai a későbbi lidérc és démonhistóriáknak. Ám később elterjedt az a hiedelem is, hogy néhány holt képes testileg is kikelni sírjából, hogy kísértsen.
A vámpírokról az a képzet alakult ki, hogy nem képesek a halálra, illetve nem teljesen képesek meghalni. Ezért szellemük a testükben ragad, így testükkel együtt képesek kísérteni, visszajárni az emberek világába. E lények kárhozott élete kizárólag azon múlik, hogy képesek-e elegendő vért kiszívni áldozataikból.
A Vámpírok eredetének ugyancsak jelentő része táplálkozik a vér-mítoszából, mely szinte egyidős az emberiséggel.
A vér maga az élet. Az élet eszenciája. Ez a gondolat még ma is elevenen él számos törzsi közösség szintjén élő embercsoportnak. – Ezen hitvilág szerint, ha ellenségük vérért elfogyasztják, azzal saját életüket hosszabbítják meg.
Ezen felül ott vannak a vérrel való bekenéshez tartozó ősi felruházó szertartások, és a vérben fürdés legendája is, melyek szintén hosszú életet és természetfeletti hatalmat ígértek.
E legendákban az emberek vérét elvevő fenevadak és szörnyetegek mágikus erőre tettek szert az emberek vére által. Így egy idő után e szörnyetegek képessé válnak emberi alakot ölteni, vagy más állatokká, például vérszívó denevérekké átváltozni.
A vámpírmítoszok harmadik forrása a sötétségben rejlő ősi félelem, mely az ember sajátja. Már az ókorban is szemben állt a fény és a sötétség. A fény az élet forrásaként, míg a sötétség a halál kútjaként tűnik fel, élesen szembeállva egymással. A Túlvilágot is sötétség uralja, így a túlvilági lelkek a sötétségben érzik otthon magukat.
Aztán a középkorban a sötétség helyzete tovább romlott, hiszen akkor már egyenesen a sátán birodalmává változott a népi hitvilágban. Így a démonok, boszorkányok, lidércek és démonok kizárólag éjszaka űzték sötét praktikáikat a sátán felügyelete mellett. Ehhez kapcsolódtak hozzá a későbbekében a Holdhoz kötött természetfeletti jelenségek és gonosz erők működése, valamint az éjfélnek, mint a kísértetek és boszorkányok órájának kialakulása. Így az is egyértelmű, hogy a vérfarkasok is éjfélkor teliholdnál változnak szörnyeteggé, és a vámpírok is ekkor kelnek ki a sírjukból, hogy szüzek vérére vadászva nekivágjanak az éjszakának.
Áldozataik általában fiatal védtelen nők, akiket külső jegyeik alapján választ ki.
A fent felsorolt három eredet összemosásával alakult ki a balkáni illetőleg szláv népek vámpírmítosza, amely aztán meghódítja egész Európát. Milyen is a klasszikus vámpír:
A sírból visszatért személy, akinek hosszú hegyes szemfogai vannak, és hipnotikus erővel rendelkezik. A vámpír kéjes sóvárgást érez a védtelen és ugyankor gyönyörű fiatal nők vérére. Áldozatait nem egyetlen aktussal veszi birtokba, hanem fokozatosan jár az elbűvölt fehérszemélyhez, hogy éjszakai légyottjukat vérrel pecsételje meg. A szerencsétlen áldozatnak a vérért a nyakán keresztül szívja ki, egészen addig folytatva kéjes és sátáni aktusukat, míg áldozata végleg elgyengül és meghal.
Mint látható, itt a hiedelem már nem csak a létfenntartás célját tulajdonítja a vámpírnak, hanem egyfajta szexuális tevékenységet is kölcsönöz neki. Azonban ez a hiedelem nem a balkáni népek hitvilágában található meg egyedül. Hiszen az ókori római mitológia titokzatos alakja a Lámia is eme szokás rabja. A Lámiák, avagy gonosz varázserővel rendelkező tündérek, démonikus erejű szeretők voltak, akik szolgáltatásaikért cserébe a nők vérért kérték el a buja együttlét után.
A szláv vámpír is hasonló. Nem testi erejével, hanem varázserejével volt képes felülkerekedni az áldozatain. A Vámpíroknak dús összenőtt szemöldökük volt, mely segítségével képesek voltak hipnotizálni áldozataikat. Ezen tények miatt a Vámpírság gyanújába keveredhetett az összenőtt szemöldökű ember, így ha az ilyen személy elhunyt, gyakran elégették a testét, nehogy visszatérjen a sírból. Ugyanez a hiedelem terjedt el a vörös hajú emberekről is, kiknek általában a fejét vágták le és egy másik, a testtől távol lévő gödörbe hantoltak el, hogy ha mégis feltámadna, fej nélkül ne tudjon táplálkozni.
Mint látszik a szláv vámpír nem olyan szörnyeteg, mint a ma ismert vámpír alak, hanem inkább egy kéjsóvár nyughatatlan lélek, akitől leginkább a lányokat kellett óvniuk az embereknek.
A Román hitvilág vámpírjainak eredete a kereszténység görög-keletei egyházának tanaiban keresendő. Ugyanis az egyház szerint, aki úgy hal meg, hogy előtte egyházi átokkal sújtották, és kitagadták az egyház kebeléről, az nem találhat nyugalmat a sírban. Ezek az emberek addig fognak élet és halál mezsgyéjén járni, míg az egyház meg nem enyhül és feloldja a rájuk kirótt átkot.
Ezeket a személyeket a román hitvilág Moroi –nak nevezte.
Ezt a hiedelmet párosították egy ősi román legendával, mely a halál-madárról szól, aki egy olyan démonikus lény, aki éjszaka érkezik és az emberek vérén és húsán él. Ezt a titokzatos madarat a román legendák Strigoi –nak nevezik.
A Moroi-nak és a Strigoi-nak az összemosásából keletkezett a „klasszikus” román vámpír, ki a sátán követe és harapásával a vámpírfertőzést terjeszti az emberek között.
Ezeket a vámpírokat a vér és a sötétség tartja életben. Halhatatlanok, akik természetfeletti erővel és igéző képességekkel rendelkeznek.
Gyakorlatilag ebbe a kategóriába tartozott eredetileg Dracula gróf is, noha az idő múlásával átvette a szláv vámpírok bizonyos vonásait és a XIX. Századi romantikus rémtörténetek kliséit is.
A Vámpírok által látogatott területeken komoly igény merült fel az emberek körében a megfelelő védelem kialakítása a vámpírokkal szemben.
A Balkáni népek körében az a hiedelem alakult ki, hogy a vámpírok félnek a fokhagymától. Ezért lakhelyük ajtajához és ablakaihoz fokhagyma füzéreket helyeztek. Sőt, egyes településeken, -ahol több vámpír is kószált – egyenesen a falakat is bedöngölték a fokhagymával. Akárcsak a ruháikat és bőrüket. Különös tekintettel a nyakukra. Emellé meglehetősen sok fokhagymát fogyasztottak
Ismeretlen embert csakis úgy vendégeltek meg a házukba, ha az illető elmajszolt egy gerezd fokhagymát előételnek. Aki ezt nem fogadta el, az már a vámpírság gyanújába keveredett.
Másik hatásos védekezés a keresztény szimbólumok felmutatása. Hiszen a vámpírok, mint a sátán gyermekei irtóznak a szentség minden megnyilvánulásától. Ezrért a feszület, illetve a szenteltvíz mérhetetlen iszonyatot támaszt bennük. Ugyancsak hatásos védekezésként tartották számon Jézus vagy Szűz Mária nevének skandálását.
Ugyancsak visszatartó erő lehetet a vámpírok számára a tűz is. Mivel a tűz képes volt elpusztítani testüket, így azt nem állhatták, igaz különösebb iszonyatot sem éreztek a tűz jelenlétében.
A vámpír elpusztításának leghatásosabb módja az volt, ha szívébe fakarót ütöttek. Az így megölt vámpírt aztán lefejezték és szükség esetén el is égették. Ugyanezt a metódust használták a házban és annak környékén megjelenő denevérek kapcsán is, akiket a vámpír csatlósainak, rokonainak, vagy netán magának a vámpírnak hittek.
Nagyon fontos dolog volt ugyanakkor a vámpír felismerése és kiismerése.
Egy idegennek sok próbát ki kellett állni, ahogy bebizonyítsa, hogy nem vámpír. Az egyik ilyen könnyen végrehajtható teszt az evés volt. Hiszen a vámpírok, mint az közismert nem tudnak ételt magukhoz venni. Ennek a durvább formája a már említett fokhagyma fogyasztás, amely teljes lelepleződést garantált.
Továbbá az is elterjedt hiedelem volt, hogy a vámpír csak abba a házba képes belépni, ahova behívták. Így, az idegent roppant kevés esetben látták hívták be a házba, az ügyes bajos dolgokat az emberek odakint végezték, és csakis jó ismerőseiket voltak hajlandóak a portájukra engedni.
Szintén elterjed volt az olyan elképzelés is, hogy a vámpír nem képes átkelni a hidakon, illetve a folyók felett. Így akik egy szigetre tudtak költözni, azok már eleve védettséget élvezetek a vámpírral szemben.
Peter Kürten - A düsseldorfi vámpír (1883 - 1932)
Az első gyilkosság Kölnben történt 1913. május 25-én. Kurten végiglopkodta az egész tavaszt, és olyan bárokra és éttermekre specializálódott, ahol a tulajdonosok az üzlethelység feletti apartmanban laktak. Ezen a bizonyos délutánon egy kis vendéglőt térképezett fel.
„Betörtem egy házba a Wolfstrassén, ami egy Klein nevű emberé volt, és felmentem az első emeletre. Több ajtón is benyitottam, de nem találtam semmi értéket, amit ellophattam volna; de az ágyban megláttam egy 10 éves kislányt, amint éppen aludt.”
Kurten megragadta a kislányt és megfojtotta. A gyerek még küzdött egy kis ideig, míg el nem vesztette az eszméletét, majd fajtalankodni kezdett vele.
„Volt egy kicsi de éles zsebkésem, megfogtam a gyerek fejét és átvágtam a torkát. Hallottam, ahogy a vére a szőnyegre csöpög. Az egész nem tartott tovább 3 percnél. Ezután bezártam az ajtót, és hazamentem Düsseldorfba.”
A gyerek torkán két vágás volt. Egy 1-2 mm mély és egy 9 cm mély. Kurten első áldozata a 10 éves Christine Klein volt. Apja, Peter Klein volt a kocsma tulajdonosa. Bátyja, Otto azonnal gyanús lett. Előző este kölcsönt akart kérni Petertől, de az elutasította; erre Otto megfenyegette, hogy olyasmit fog tenni, amire egész életében emlékezni fog. A rendőrség talált egy zsebkendőt, amibe a P.K. volt belehímezve. Elképzelhető, hogy Otto vette kölcsön az öccsétől. Őt gyanúsították a gyilkossággal, de nem volt elég bizonyíték ahhoz, hogy el is ítéljék.
Másnap Kurten visszatért Mullheimbe, és Kleinék kocsmájával szemben beült egy kávézóba egy pohár sörre. Később elmesélte, hogy körülötte mindenki a gyilkosságról beszélt. Kurten biztonságban érezte magát, és szadista vágyai ismét felébredtek. Hamarosan baltás és fojtogatós gyilkosságaival tartotta rettegésben Düsseldorf lakosait.
1921-ig ideje egy részét ugyan börtönben töltötte, de emellett Altenburgba költözött, megházasodott, és teljesen normális életet élt. Egy gyárban talált munkát és kereskedelmi körökben is igen aktívan részt vett. 1925-ben Peter Düsseldorf felé vette az irányt. Négy évig úgy tűnt, vissza tudja fogni gyilkos indulatait és csak gyújtogatott, rabolt, de 1929-ben ennek vége szakadt.
A rendőrséget először 1929. február 9-én riasztották, amikor megtalálták a nyolc éves Rosa Ohlinger holttestét. 13-szor szúrták meg és a tettes megpróbálta a testet benzinnel elégetni. A vaginában is találtak egy szúrást, és az alsóneműn pedig ondót találtak.
Hat nappal korábban egy férfi megtámadott egy Kühn nevű nőt, többször is megszúrta. 24 szúrást kapott, mielőtt a férfi elmenekült. Kurtennek már nem volt elég maga a bűntett, rendszeresen visszatért a tett színhelyére.
„A helyet, ahol megtámadtam Kühnt még aznap este kétszer felkerestem, majd később még többször. Eközben néha orgazmusom is volt. Amikor leöntöttem az Ohlinger gyerek testét benzinnel és meggyújtottam, a tűz látványától orgazmusom lett.”
Öt nappal Rosa meggyilkolása után találták meg a 45 éves szerelő, Scheer agyonszúrt holttestét. 20 szúrás volt rajta, legtöbb a fején. Másnap Kurten visszatért a színhelyre, és olyannyira vakmerő volt, hogy szóba elegyedett az ott lévő rendőrrel is. Kicsit gyanús volt neki a férfi, de nem törődött vele, és nyíltan beszélgettek az ott történt bűntényről.
Nem sokkal ezek után egy Stausberg nevű férfit őrizetbe vettek, mert molesztált két nőt. A rendőrség természetesen őt gyanúsította a februári támadásokkal is, és nem tudni miért, de Stausberg mindent magára vállalt. Elmegyógyintézetbe szállították.
Augusztusban újabb fojtogatások és késelések figyelmeztették a rendőrséget, hogy ismét egy őrült garázdálkodik a környéken. 21-én három embert késeltek meg hazafelé menet Lierenfeldben. Mindhárom áldozatnak jó estét kívánt a támadó mielőtt a bordájukba vagy a hátukba szúrt.
23-án éjjel, emberek százai élvezték az évenként megrendezett vásárt. 10:30 körül két testvér, az 5 éves Gertrude Hamacher, és a 14 éves Louise Lenzen, otthagyták a vásárt és hazafelé indultak. Hirtelen egy árnyat láttak meg a fák mögött, valaki követni kezdte őket. A férfi megállította őket, és megkérdezte Louist, hogy lenne-e olyan kedves és hozna-e neki cigarettát. Pénzt adott a gyereknek, aki elindult a cigiért. Miután a lány eltűnt, Kurten megfojtotta Gertrudet és átvágta a torkát. Louise hamarosan visszatért, őt is megfojtotta, majd lefejezte.
Következő délután egy szolgálólány, Gertrude Schulte-t leszólította egy férfi, aki megpróbálta rábeszélni, hogy szeretkezzen vele. A lány erre azt felelte, „Inkább meghalok.” Mire Kurten: ”Akkor halj meg”. És leszúrta a lányt. Szerencsére az túlélte a támadást, és egész jó személyleírást adott támadójáról, aki egy negyvenes éveiben lévő, kellemes kinézetű férfi volt.
Szeptemberben Ida Reutert megerőszakolták, és megölték. Október 12-én egy másik szolgálólányt, Elizabeth Dorriert ölték meg. 22-én Kurten két nőt ölt meg egy kalapáccsal.
November 7-én eltűnt az öt éves Gertrude Albermann. Két nappal ezután a Freedom c. újság kapott egy levelet, amelyben leírták, hol találják a kislány holttestét. Meg is találták, a lányt megfojtották és 35 késszúrást találtak rajta.
A gyilkost majdhogynem véletlenül kapták el. 1930. május 14-én Maria Budlick Düsseldorfba igyekezett, hogy állást szerezzen magának. Egy férfi állította meg az állomáson, azzal, hogy megmutatja neki, merre van egy női szálló. Követte a férfit, de amikor az a park felé kanyarodott, eszébe jutottak az újságban olvasott gyilkosságok, és nem akarta tovább követni a férfit. De az ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Ekkor feltűnt egy másik férfi is, úgy tűnt neki, hogy minden rendben ezért nem törődött velük. Mindketten idegesek lettek a harmadik személy felbukkanása miatt, ezért a féri lassan odébb állt. Így Budlick asszony egyedül maradt megmentőjével, Peter Kurtennel.
„A lány azt mondta nekem, hogy nincs hová mennie. Beleegyezett, hogy eljön velem a Mettmanner úti szobámba, de hirtelen azt mondta, nem akar szexuális kapcsolatot, és hogy keressünk neki valami más szállást.”
Villamossal elmentek egy másik városba, majd besétáltak egy erdőbe. Megfenyegette a nőt, hogy megöli, de végül elengedte.
„Nem gondoltam, hogy Budlick visszatalál a Mettmanner úti lakásomhoz. Annál nagyobb meglepetésként ért, amikor május 21-én, szerdán megláttam őt a ház előtt.”
Maria megírta találkozását egy levélben Bruckner asszonyságnak. Ám a levél sosem ért oda a címzetthez. Rossz volt rajta a címzés, így egy Brugmann nevű asszonyhoz került, aki elolvasta a levelet és értesítette a rendőrséget.
Megkeresték Mariát, és azonnal kihallgatták. Némi vonakodás után elvezette az egyik rendőrt a Mettmanner útra, ahhoz a bizonyos lakáshoz. A házinéni bevezette őket egy üres szobába, ekkor Maria már tudta, hogy jó helyen jár, és ez csak erősödött, mikor meglátta támadóját. Riadtnak tűnt, de bekísérte őket egy szobába, és becsukta az ajtót. Néhány perc múlva kiment, fejébe húzta a kalapját, és eltűnt az utcán a két nyomozó ellenére.
Elkerülhetetlen volt a lebukása, úgy döntött elmondja a Budlick ügyet feleségének. Eddig csak nemi erőszakkal vádolták, ám tudta, hogy hamarosan minden ki fog derülni. Kurten írásban vonta le a következtetéseket május 23-án, pénteken.
„Elmondtam a feleségemnek, hogy a Schuttle ügyért is én vagyok a felelős, és emiatt talán örökre el kell válnunk egymástól. Vigasztalhatatlan volt. Azt akarta, hogy legyünk öngyilkosok, mert így reménytelen a jövője. Ezután elmondtam neki, hogy talán tudok segíteni.”
Kurten elmondott mindent a feleségének, hogy ő a rettegett düsseldorfi vámpír. Azt is elmondta, hogy igen nagy díjat tűztek ki a fejére, és ha feljelenti őt a rendőrségen, akkor ez a pénz az övé lehet.
„Természetesen nem volt könnyű meggyőznöm őt, hogy tegye meg, de végül jól döntött, jót tett a társadalomnak. Megígérte, hogy teljesíti a kívánságomat, és nem lesz öngyilkos. 11 órakor váltunk el. Visszatértem a szállásomra, és elaludtam.”
1930. május 24-én Kurten felesége elmondott mindent a rendőrségnek, azt is, hogy aznap délután 3-ra megbeszéltek egy találkozót férjével. Rengeteg rendőr vonult ki a helyszínre. Felbukkant Kurten is, mosolygott, és nem mutatott ellenállást.
„Nem kell félni.”- mondta.
Kurten 1883. május 26-án született Köln-Mullheimben. Gyerekkorát egy egyszobás hotelben töltötte, apja alkoholista volt. Gyakran molesztálta gyerekeit vagy vitázott feleségével. 3 évre lecsukták, amiért fajtalankodott Peter 13 éves testvérével. Anyja 1927-ben halt meg.
Kurten szadista vágyai a saját családjában tapasztalt erőszak miatt alakultak ki.
„Az egész családom az ivás miatt szenvedett, amikor apánk ivott, borzalmas volt. Én voltam a legidősebb, én szenvedtem legjobban. Mind egy szobában éltünk.”
Kilenc évesen összebarátkozott a szomszéd sintérrel, aki megmutatta neki, hogyan kell maszturbálni és kutyákat kínozni. Ebben az időszakban fojtotta bele egyik osztálytársát a Rajnába.
Szexuális vágyai igen hamar kifejlődtek, állatokkal is fajtalankodni kezdett. Felfedezte, hogy akkor legerőteljesebb az élmény, ha közösülés közben leszúrja az állatot.
16 évesen lopkodni kezdett és elszökött otthonról. Hamarosan börtönbe került lopás miatt. Miután 1899-ben kiengedték, egy nála kétszer idősebb mazochista prostituálttal élt együtt. Szadista vágyai ettől csak erősödtek, és állatokról áttért az emberek kínzására.
Kurten nagyon nyíltan beszélgetett Karl Berggel, egy kiváló pszichológussal, aki később könyvet is írt róla, a Szadista címmel.
A düsseldorfi vámpír tárgyalása 1931. április 13-án kezdődött. A tárgyaláson bemutatták az áldozatok koponyáját, egyéb testrészeket, és a gyilkos szerszámokat is.
Kurten megjelenése olyan volt, mint egy igazi üzletemberé; jól öltözött és jól fésült volt. Nyugodtan beszélt, akkor is, amikor éppen megtagadta előbbi vallomását, és ártatlannak vallotta magát. Azt állította csak azért vállalta magára a gyilkosságokat, hogy felesége megkaphassa a jutalmat. Ám hamarosan kiderült az igazság. Kurten azért ölt, mert bosszút akart állni a társadalmon a börtönben történt sok rossz miatt. A bíró által feltett kérdésre, miszerint volt-e valaha is lelkiismeret furdalása, Kurten a következőt felelte:
„Nem volt. Sosem aggódtam emiatt, és sosem gondoltam, hogy rosszat teszek, még akkor sem ha ezt a társadalom elítéli.”
Az esküdtszék csak másfél órát tanácskozott mire meghozták az ítéletet: minden vádpontban bűnösnek találták.
1932. július 2-án végezték ki guillotinnal a Klingelputz börtönben.
„Mondja, vajon, amikor levágják a fejemet hallani fogom ahogyan a vér kispriccel a nyakamból? Ez lenne a legnagyobb élvezet.”
A kampókéz eredeti neve Daniel Robitaille. Daniel Robitaille apja még egy falszabadított rabszolga volt, kinek sikerült megteremtenie a megfelelő megélhetést családja számára a rekonstrukciós éra ideje alatt, 1865-1877-ig. Daniel így megfelelő nevelésben részesült és kibontakozhatott művész érzéke is. Daniel festő-grafikus lett. Egy alkalommal – mikor már híres festőnek számított a térségben – egy volt konföderációs tiszt kérte fel, hogy fessen egy portrét a lányáról. Arra nem is gondolt, hogy a színes bőrű festő és a lánya között intim viszony alakul ki. Sőt! A festő a lányt teherbe is ejtette, tetézve közös „bűnüket”. Mikor a dologra fény derül, a volt tiszt és bandája elmennek Danielért és elhurcolják egy kihalt helyre, ahová később a hírhedt chicagoi Cabrini Green lakótelepet építik fel majd. A megkötözött fiatalembert lecsupaszítják, majd egy rozsdás fűrésszel lecsonkolják a jobb kezét. Aztán a megcsonkított fiatalember testét bekeni a helyi méhésztől szerzett mézzel, hogy kitegyék a felbőszült és éhes méhek mohó tombolásának. Kegyetlen büntetésüket még azzal is fokozták, hogy szerencsétlen Danilet arra kényszeríttették, hogy egy tükörbe végignézze saját halálát. A szörnyű látvány és gyötrelem örökre a tükörbe zárta Daniel lelkét… de ha valaki éjszak egy gyertya fényénél kimondja ötször azt a nevet, hogy Candyman, akkor a meggyötört lelkű bosszúszomjas lidérc testet öltve kiszabadul a tükörből és végez azzal, ki előhívta. Ezt a nevet azok a gyerekek adták neki, akik a szörnyű tortúrát látták. Mikor a méhek ellepték Danilet a gyermekek azt skandálták: Candyman, Candyman, Candyman…. Miután végignézve saját halálát Daniel meghalt, testét eltüzelték, és hamvait szétszórták azon a területen, ahol ma a lakótelep áll. Legendája egészen napjainkig élt a babonás Cabrini Green lakótelep lakói között, hiszen voltak, akik próbára tették a legendát, és szörnyű halállal lakoltak. Kampókéz akkor tört ki a lakótelepről, mikor a fiatal egyetemista Helen, a nagyvárosi legendákról ír tanulmányt. Leginkább egy babonás Cabrini Green-ben tevékenykedő sorozatgyilkos, Kampókéz története kelti fel az érdeklődését. Nem hisz abban, hogy az áldozatait összekaszaboló rémalak valóságos lenne és még kevésbé tartja elképzelhetőnek, hogy Kampókéz azonnal megjelenik, amint valaki ötször a tükörbe mondja a nevét. De amikor nyomozni kezd az egyik lezüllött, bűnnel fertőzött chicagói lakónegyedben, borzalmas események szemtanúja lesz. Helen miután bizonyos lesz kampókéz létezésében, az átélt szörnyűségek és barátai elvesztése után szembe kell nézzen magával kampókézzel is, ha tagadása miatt nem karaj az összes szeretjét elveszíteni és börtönbe kerülni.
Háttér: Candyman – vagy Kampókéz elsőször Clive Bakker "The Forbidden" című történetében jelenik meg először. Később, 1992-ben e könyv alapján készíti el Bernard Rose a „Candyman” című filmet, mellyel elindítja az urbánus-legendák horror irányzatának modern korszakát. 1995-ben elkészül a Film második része is, ami hatalmas bukást eredményez. A történet gyenge, a szereplők is silányak, a forgatókönyv csapnivaló. Ennek ellenére 1999-ben elkészül a film harmadik része is a Candyman III. is, mely LA-ben játszódik egy holtak napja fesztivál ideje alatt. A Film főszereplője nem más, mint Caroline, aki Kampókéz ük-ük unokája… Ha lehet, ez még rosszabb, mint az előző rész.
A csejtei rém.
A történelem talán legismertebb női réme, akinek nevéhez válogatott kínzásokat, szadizmust, kannibalizmust kötnek. Azonban sokan csupán a hatalmi játékok áldozatának és a egy koncepciós per áldozatának tartják.
Érdekes tény, hogy a per, melyben bűnössége bizonyítást nyert, a vádlott távollétében zajlott le, úgy, hogy őt soha meg nem kérdezték. A bűnösségét három közrendű bűntárs vallomására lapozva mondták ki.
tehát ki is volt Báthory Erzsébet?
A hírneves Báthory család ecsedi ágából származott, apja Báthory György, anyjának testvére Báthory István fejedelem (1571-), lengyel király (1575-86) volt. 1560 augusztus hetedikén született Nyírbátorban, gyermekkorát az ecsedi kastélyban töltötte. Tizenegy éves korában jegyezték el a nála öt évvel idősebb Nádasdy Ferenc gróffal, avagy a hírhedt „fekete Bég” –el, a házasságra 1575-ben, fényes külsőségek között került sor. Még II. Miksa császárt is meghívták, aki az utazás veszélyeire hivatkozva kimentette magát, de pazar nászajándékot küldött.
A férj a Pöstyén közelében fekvő csejtei kastéllyal és a körülötte fekvő 12 faluval kedveskedett feleségének. A kastélyt végleg 1602-ben sikerült megvenni, innentől ez a Nádasdy család tulajdona lett. Erzsébet előbb férje családi várába, Sárvárra került, majd hamarosan Csejtére költöztek. A törökverő, rendkívül bátor és rendkívül kegyetlen Nádasdytól rettegtek a törökök, akik "fekete bégként" emlegették. Ura gyakran és sokáig volt távol, a magányos és zárkózott asszony feltűnően kevés emberrel tartott kapcsolatot, ezért lehetett később a legendák titokzatos hőse. Házságukból öt gyermek született, közülük kettő fiatalon meghalt, és Nádasdy 1604-es meggyilkolása után özvegyen maradt.
Báthory Erzsébetről már férje életében is furcsa mendemondák terjengtek, ezek szerint okkult tudományokkal foglalkozott, szolgálókat kínzott. Férje halála után állítólag az öregedéstől félve még durvább praktikákhoz folyamodott. A legenda szerint amikor megütött egy haját fésülés közben megrántó lányt, annak vére a kezére fröccsent, és úgy érezte, bőre szebb lett, s azt hitte, megtalálta az örök fiatalság titkát. A lányt megölte, megfürdött vérében, s ekként azt is igazolva látta, hogy e célra a szüzek vére a legalkalmasabb. Ettől kezdve nem volt megállás: birtokán összefogdostatta a szüzeket, akiket különféle kegyetlen kínzásoknak vetett alá, megkorbácsolt, megcsonkított, majd lábuknál fogva felakasztott és vérüket vette. Sőt ivott is a vérből, kezdetben arany serlegből, később már egyenesen testükből. Amikor a környékbeli lányok elfogytak, akadémiát létesített a kastélyban női szeretőjével, az ide küldött lányokkal hasonlóképpen végzett. Állítólag elfogásáig hatszáznál is több áldozat vére száradt a lelkén.
A birtokán visszavonultan élő Nádasdynét, akit már többen bepanaszoltak az udvarnál, 1610. december 29-én tartóztatta le személyes ellensége, Thurzó György nádor. Eljárást indítottak ellene, amelynek során komornái és cselédei a kínvallatás hatására beismerő vallomást tettek. Őket egy héttel később lefejezték, vagy máglyán elégették, a gazdag és befolyásos családból származó Báthory Erzsébetet per és ítélet nélkül a csejtei várban befalazva tartották fogva haláláig. Itt is halt meg elborult elmével, 54 évesen, 1614. augusztus 21-én.
Báthory Erzsébet ügyében szabályszerű perre nem került sor, bár ezt maga II. Mátyás király is szorgalmazta. A vádlott korai halála mindenkinek kapóra jött, mivel bűnösségét nem sikerült bebizonyítani. Mai szemmel nézve koncepciós perről beszélhetünk, hiszen az igazi kérdéseket fel sem tették, a vádat bizonyítottnak tekintették, a cáfoló iratokat és leveleket figyelmen kívül hagyták. A több száz áldozat eleve lehetetlenség, a hírhedt vérben fürdés pedig (az emberi vér gyors alvadása miatt) technikailag sem kivitelezhető.
E mellett a Habsburg-udvar azon törekvése is említésre méltó, mely a Báthory-Nádasdy vagyon ezen részének megszerzésére irányult, így nem meglepő a bebörtönzés, és az irreális vádak felsorakoztatása. A per hiánya pedig arra adhat magyarázatot, hogy az ingatag, és épphogy csak rendeződött belpolitikai viszonyokat nem kívánták az arisztokrácia egyik prominens tagjának koncepciós perével felborítani. Persze az is lehet, hogy Thurzó nádornak is a vagyonra fájt a foga, de az is elképzelhető, hogy a Báthoryak elleni sértődöttsége és hiúsága késztette a nagy visszhangot kiváltó vádaskodásra. (Báthory Erzsébet unokatestvére, Báthory Gábor akkor erdélyi fejedelem volt.)
A történettudományban mára elfogadott tény, hogy Báthory Erzsébet nem volt kegyetlenebb, mint a kor más egyedül élő arisztokrata özvegyei.
Báthory Erzsébet alakja és sorsa persze azóta is izgatja a tudósok és még sokak fantáziáját: a köztudatban még mindig női Drakulaként, vérszívó szadista szörnyetegként él, legfeljebb azon vitatkoznak, vámpírnak vagy vérfarkasnak tekinthető-e. A tárgyilagosabb történészek úgy vélik, hogy a valóban labilis idegzetű asszony politikai bűnügy áldozata lehetett. A vámpír-legendák magyarázatául a parasztoknak nyújtott, vagy nyújtani kísérelt orvosi ellátás eltúlzása szolgálhatott, hiszen akkoriban gyógyítás céljából is metszettek és égettek ki sebeket, vágtak eret. Alakja itthon és külföldön is számos irodalmi mű, vers, regény és film ihletőjéül szolgált, hiszen együtt van benne titok, vágy és erotika, szadizmus és szexualitás.
A leghíresebb vámpír, aki valaha is élt.
Neve gyakorlatilag a vámpír szó szinonimájává vált. Vlad Tepes, avagy a karóba húzó, nem más, mint II. Vlad vajda a Dragon azaz Dracul lovagrend legvitézebb tagjának gyermeke. A Rendet Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár alapította, hogy a keresztény földeket védelmezze az ottomán töröktől. A kis Vlad avagy Draculea – azaz sárkányfiók, az apja gyermeke – 1431 decemberében, Segesváron látta meg a napvilágot. Két fivére volt, Mircea a „zord” és Radu a „jóképű”. 1444-ben Vlad és Radu a török Szultán „vendégei” lesznek pár évre, mint túszok. 1448-ban engedik el Vladot és egyből a beszarábiai hercegi trónra juttatják. (később vele szemben – mint trónkövetelőt – öccsét Radut fogják támogatni, aki túszként továbbra is török vendég maradt) Vlad uralma azonban csupán pár hónapig tartott. Igaz, később a Hunyadiak segítségével 1456-ban visszaszerezte trónját. Új fővárost is alapított Tirgoviste néven. (Ahol Dracula kastélya áll). Vlad a legkegyetlenebb ember volt, aki csak élt azokban az időkben. Uralmát terrorral tartotta fent. A büntetések közül a karóba húzást kedvelte leginkább. Olyannyira elhatalmasodott rajta ez a beteges szenvedély, hogy mikor politikai okok miatt egy időre a Hunyadiak börtönébe került, a tömlőcében az elkapott rágcsálókat is karóba húzta. Alattvalói és ellenségei rettegtek tőle. Akárcsak szövetségesei. 1461-ben II. Mohammed szultán, Konstantinápoly meghódítója egy hadjáratot vezetett Moldávia ellen. De mikor Tirgoviste városához ért, ez a sokat próbált katona visszafordult és meg sem állt török országig. Ugyanis Vlad illően fogadta a szultánt. A város előtt húszezer (20.000) török foglyot húzatott karóba. A rengeteg karóba húzott ember valóságos erdőt alkotott. (így is őrzik a török legendáriumok a történetet, hogy a Karóba húzottak erdeje.) Nem ez volt az első eset az iszonyatos tömeges karóba húzásra. 1459-ben, Szent Bernát napján harmincezer (30.000) bojárt és kereskedőt húzatott karóba a dacoskodó Brassóban, akik megtagadták az adófizetést a vajda számára. 1560-ban Nagyszebenben szintén tízezer engedetlenkedőt húzatott karóba. Ezek javarészt szászok és magyarok voltak. Ha hihetünk a történeteknek, Draculát utoljára az 1476-os Erdélyi hadjárat során látták élve. A hadjáratot fegyvertársával Báthory Istvánnal vezették a törökök ellen. Vlad az egyik, a mai Bukarest környékén zajlott csatában halt meg. De legendája nem halt meg. Kegyetlen ördögi természete örökre beleívódott a nép emlékeibe, félelmeibe.
Háttér: Dracula a vámpír Bram Stoker teremtménye. A karakter megalkotásához vitathatatlanul hozzá járult a híres magyar származású ázsiakutató Arminius Vambery, aki elmesélte Tepes legendáját Stokernek. Dracula képes farkassá, denevérré és köddé alakulni. Halhatatlan. De csupán éjszaka képes élni. Az élete fenntartásához más emberek vérét kell innia. Csakis saját otthonának földjében képes pihenni, koporsójában, melyben az örök álmát kéne aludnia. Ugyanakkor betegesen ragaszkodik elhunyt feleségéhez, kinek elvesztése volt az utolsó lökés, mely az addig is kegyetlen és ördögi rémet a sátán örökké tartó szolgálatába taszította.
Az egyetlen dolog, mely félelemmel tölti el, a napfény és a szent feszület. Az egyetlen módja annak, hogy megöljék, az a fakaróval átdöfött szíve. Stoker eredeti regénye után Dracula története számtalan átdolgozáson ment keresztül. Ő lett a rémek-réme. Harcolt az összes létező vámpírvadásszal… filmekben, könyvekben, a képregények és rajzfilmek világában. Az igazi motivációja a síron túl tartó vágyódás és a mindenre képes beteges és kifacsart szerelem.
Egyetlen archeológus sem képes magyarázatot adni a kristálykoponyák csodájára. A koponyák természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Fontos üzenetet hordoznak az emberiség eredetével és a világegyetem rejtélyeivel kapcsolatban, sőt gyógyító erőt is tulajdonítanak nekik. Albert Mitchell-Hedges régész 1942-ben egy ősi maja város, Lubaantum (a mai Belize) területén dolgozott,feltárásakor lánya a romok között egy életnagyságú kristálykoponyát talált, amelyet anatómiailag tökéletesen élethűre faragtak. Ez az egyetlen a koponyák közül, amelyik két darabból áll.A kvarckristályból készült koponya tömege 5,2 kg.
Számos megmagyarázatlan jelenségről számolnak be azok, akik valaha kapcsolatba kerültek a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyával. Többen azt állítják, hogy képes a színét változtatni, sőt a szemüregébe nézve régi épületek, emberek válnak láthatóvá. A koponya szinte valamennyi érzékszervre képes hatni, s fénytörő tulajdonságai is figyelemre méltóak. Ha fény útjába helyezik, a kristály felragyog, a szemüregek pedig világítanak. Ez láthatóan nem véletlen, hanem nagyon tudatos tervezés eredménye. De, hogy kik alkották a kristálykoponyákat, arról csak sejtéseink lehetnek.
London elegáns Berkeley tere napjainkban olyan csendes és nyugodt,mint amennyire csak lehet egy nyüzsgő főváros központja.De kevesebb mint egy évszázaddal ezelőtt,a Berkeley tér volt Anglia egyik legrémisztőbb helye.A ma könyvesboltként működő 50-es számú házban tanyázott minden idők legkísértetiesebb gyilkosságainak elkövetője. A mai napig nem derült rá fény,hogy mi okozta a viktoriánus Angliát rémületben tartó haláleseteket,mivel kevesen maradtak élve azok közül,akik látták a gyilkost,s a túlélők általában eszüket vesztették az iszonyattól.A háznak már akkor is kétes híre volt amikor Sir Robert Warboys vakmerő fogadást kötött a White Klubban.A jóképű kalandvágyó férfi csak úgy gúnyolódott,amikor barátai a Berkeley 50-es számú házban történt borzalmak lehetséges okairól beszélgettek.Megfogadta,hogy ott tölt egy éjszakát annak bizonyítására,hogy a természetfölötti történésekről szóló híresztelések minden alapot nélkülöznek.
Tulajdonosa,egy Benson nevű férfi,nem szívesen engedte a fogadás lebonyolítását,de Sir Robertet nem lehetett eltántorítania szándékától.A fiatal nemes csak hosszas rábeszélés után egyezett bele,hogy fegyvert vigyen magával. Benson ragaszkodott hozzá,hogy Sir Robert barátai vele együtt őrködjenek a hálószoba alatti helyiségben,ahol az előkelő úr az éjszakáját tölti majd.Abban az esetben,ha valami szokatlan dolog történne a fiatal arisztokrata meghúz egy zsinórt,ami működésbe hoz egy csengőt az első emeleti szobában.Sir Robert 23.15 kor egy kellemes vacsora utánvonult vissza a hálószobájába. Alig múlt el háromnegyed óra,amikor megszólalt a csengő.Miközben a lent őrködő emberek felfelé kezdtek rohanni,lövés dördült.Benyomultak a szobába,ahol Sir Robertet az ágyon elterülve találták,feje lelógott az ágy szélén.Halott volt,de nem lövés okozta a halálát.Szemei kidülledtek a rémülettől,ajkai felhúzódtak erősen összeszorított fogairól.Az iszonyatba halt bele.Ez az eset és a Berkeley téri szőrnyű házról szóló más történetek keltették fel Lord Lyttleton kíváncsiságát,aki eltökélte,hogy fényt derít a rejtélyre.elintézte,hogy ő is eltölthessen egy éjszakát abban a szobában,ahol Sir Robert meghalt.Két fegyvert vett magához,az egyiket golyókkal,a másikat hatpennys ezüstérmékkel töltötte meg,ami állítólag távol tartja a gonosz szellemeket.Az éjszaka folyamán a nemes egy egész hordónyi érmét lőtt ki a feléje rontó sötét alakra.Lord Lyttleton,az 1979-ben kiadott feljegyzések és aggályos kérdések című írásában részletezte a megpróbáltatásainak körülményeit.Arra a következtetésre jutott,hogy a szobában "természetfeletti erők működnek,melyek végzetesek mind az emberi test,mind az emberi szellem számára."Lyttleton kutatásai során a következő esetekre bukkant:Egy fiatal lány,aki vendégként tartózkodott a házban,a félelemtől megőrült.Egy férfi aki az éjszakát a kísértet szobában töltötte,másnap holtan találták.A házat bérlő család cselédjére a földön kuporodva találtak rá,amint azt nyöszörögte,hogy:"Ne engedjék,hogy hozzám érjen."Később ő is meghalt a kórházban.Nem meglepő hát,hogy az emberek nem akartak a házba költözni.Az épület évekig üresen állt,a festés máladozni titkát semmi nem zavarta.Aztán 1887 decemberében Portsmouthba érkrzrtt a Penelope fregatt,legénysége partra szállt és hazaindultak.Edward Blunden és Robert Martin tengerészekkarácsony este értek Londonba.Csak kevés pénz csörgedezett zsebeikbe és nem volt szállásuk éjszakára.Az utcákon kóboroltak,s egyszer csak a Berkeley téren találták magukat,ahol az 50-es számú házon észrevették a "Kiadó" feliratot.Nyilvánvaló volt,hogy az épület üresen állt,így a két férfi elhatározta,hogy ott tölti az éjszakát.Bejárták az elhagyott helyiségeket,majd a második emeleti hálószobába érkeztek,amelyben a többieknél nagyobb rend uralkodott.Martin hamarosan elaludt,társa azonban ideges volt.Miközben Edward Blunden az ágyban hánykolódott,ajtajuk elött a folyosón furcsa lépések zajára lett figyelmes.Felébresztette Robertet,és a két férfi szívdobogva figyelte ahogy az ajtó lassan kinyílt,és egy hatalmas,fekete alaktalan figura lépett a szobába.Edward Blunden a kandallóhoz rohant és megpróbált felkapni valamit,amit fegyverként használhatott volna.Amikor a betolakodó a rémült tengerész után vetette magát,Robert Martin megragadta az alkalmat és a nyitott ajtón keresztül elmenekült.Lerohant a lépcsőn,hogy segítséget hívjon.A közeli Piccadilly téren elhadarta a történteket egy rendőrnek,és a két férfi együtt sietett vissza a házhoz.Későn érkeztek.Edward Blunden összezúzott testtel,törött nyakkal hevert a lépcső alján,arcát az iszonyatos grimasz torzította el.
Az olasz Camerini egyetemen,a víg kedélyű pszichológiaprofesszor,Dr.Giuseppe Stoppolini okkultizmusról tartott előadásai voltak a legnépszerűbbek.1950 szeptemberében az egyik előadáson bemutatta hallgatóinak Maria Boccát.A hölgy transztba esett,és midannyiuk számára megdöbbentő dolgokat közvetített. Maria a transzállapotban olyan elhunyt férfiak és nők hangján beszélt,akik a jelenlévők elött is ismertek voltak.A szeánsz vége felé egy ismeretlen hangon szólalt meg,kérte,legyenek hozzá könyörületesek és hallgassák meg.A következőket mondta: Rosa Menichelliként születtem.
Amikor meghaltam a Rosa Spadoni nevet viseltem,de azóta már a férjem is meghalt.Mindketten a Castel-Raimondo temetőben vagyunk eltemetve, Camerinótól néhány mérföldnyire.Csak azt kérem önöktől,hogy segítsenek embertársaikon,nehogy a velem történtek másokkal is megessenek.A halotti anyakönyvi kivonat kiállítása után két nappal mély kómában feküdtem.Kivittek a temetőbe és elevenen eltemettek.Minden hallgató szó nélkül ült a döbbenettől, Maria pedig ájultan esett össze.A következő napon Dr. Stoppolini utána nézett,s valóban létezett egy Rosa Spadoni nevü hölgy,aki 1939 szeptember 4-én halt meg a camerinói közkorházban.Két nappal később a Castel-Raimondo temetőben vettek tőle végső búcsut.Mivel már egyetlen rokona sem élt,senki nem tiltakozott a holttest exhumálása ellen.1950 szeptember 13-án kis csoport gyűlt össze Rosa sírja körül.Dr.Stoppolinin és az általa felfogadott két munkáson kívül jelen voltak még orvos-pathológusok a camerinói egészségügyi bizottságtól,három köztisztviselő,akik az olasz kormányt képviselték,és egy fényképész is.Egy órányi ásás után előbukkant a koporsó,és Dr.Stoppolini maga állt a gödörbe,hogy felemelje a tetejét.A benne talált csontváz a hátán feküdt,koponyája balra fordult.Bal karja felfelé hajlott,ujjai a szájüregbe préselődtek.Térdeit felhúzta,mintha erővel próbálta volna felnyomni a koporsó fedelét.Még ennél is szörnyűbb látványt nyújtottak Rosa körmének párhuzamos kaparásnyomai,ahogyan megpróbált kimenekülni a koporsóból.A pathológusok a következő nyilatkozatot tették közzé:"Az ,hogy Dr.Stoppolini hogyan jutott információi birtokába,nem lényeges.Egyet kell értenünk vele abban,hogy Rosa Spadonit kómás állapotban temették el,amikor az élet jeleit nem lehetett észrevenni.Az asszony a koporsóban tért magához,ahol már senki nem tudott segíteni rajta."
Sziasztok!
A blogon misztikus dolgokról olvashattok majd, megmagyarázhatatlan jelenségekről, legendákról, sorozatgyilkosokról, megtörtént eseményekről. Remélem tetszeni fog a blog, naponta frissíteni fogom. Induljon hát útjára a blog.
